RIA-RIA

A 100. perc pillanata – amikor egy gól az egész nemzet lelkét megemeli 2025. jún. 24.

Pontosan egy éve történt. Egy nap, amit soha nem felejtek el. Egy gól, ami nemcsak egy meccset döntött el, hanem valami sokkal mélyebbet adott: összetartozást, örömöt, identitást. Csoboth Kevin a 100. percben szerzett győztes találata a skótok ellen nem csupán sporttörténeti esemény volt, hanem ez a pillanat valami mélyen emberit, valami szavakkal kimondhatatlan dolgot szabadított fel bennem.

Mert amikor a magyar válogatott győz, valami láthatatlan, mégis átható pozitív energia száll végig a nemzeten. Ilyenkor minden magyar – határon innen és túl – erősebben érzi, hogy tartozik valahová. Egy néphez, egy közösséghez. Ilyenkor az etnikai identitás nem elmélet – hanem hús-vér valóság. Egy ölelés, egy közös éneklés, egy hideg sör egy idegennel, aki hirtelen testvér lesz.

Én ott voltam.

Egy sátor alatt feküdtem egy presszó melletti kis padon a fa árnyékában, szódával a reszkető kezemben, másnaposan, meggyötörten, kissé elveszetten. Akkor még nem sejtettem, hogy életem legszebb élménye előtt állok. 

A barátaim nevetve jöttek oda: „Pityuka, nem jössz velünk ki Németországba, megyünk a meccsre?! Van még hely a kisbuszban, de jegy nincs, de bomba buli lesz az tuti!”

És valahogy, ebben a teljesen valószerűtlen pillanatban, azt mondtam: „Persze.”
A döntés ösztönből jött – és az életem egyik legjobb döntése lett.

Húsz euró volt a zsebemben, jegyem nem volt, ruhát se csomagoltam annyi napra, egyetlen papucsban voltam, de valami azt mondta, hogy menni kell. Valami mély, ösztönös késztetés. 

Az egyikük felesége nem hagyta, hogy romokban induljak el, adott valami titkos receptű „orvosságot”, meg szódabikarbónát a gyomromra. Amint jobban lettem, már kérdeztem is: „Erre ugye lehet inni?” – kinevetett, és szó nélkül bepakolt nekem pár cserepólót is. Innen indult a történet.

Az út már önmagában egy élmény volt. A kisbuszban nevettünk, énekeltünk, sört ittunk, és minden kilométerrel nőtt az izgalom. A meccs volt a cél, de már maga az odavezető út is olyan volt, mintha ünnepelnénk, még a kezdőrúgás előtt. 

A stadionba jutás igazi kaland lett. Nem volt jegyem, útközben a vonulás során a városban valahogyan szereztek nekem, de a telefonom lemerült, és valahogy mégis ott álltam a bejáratnál. Az utolsó emlékem az, hogy rendőrök között szédelgek, szlovákul próbálok beszélni a biztonsági őrrel, és sorra jönnek a szurkolók – aztán egyszer csak bent voltam. 

Magyar zászlók, énekek, sörös poharak, ölelések. Azonnal otthon éreztem magam. Egy testvériségben, amit nem lehet szavakkal elmagyarázni.

Mellettem egy barátom a vállamon aludt. Egy másik ember meghívott egy sörre, amikor elmeséltem neki, hogy hogyan kerültem be a stadionba, és 24 órája honnan és hogyan indultam. Az egész szektor tudta a történetemet, és még jött egy kör. És aztán – jött a 100. perc.

És jött Csoboth Kevin.
És jött a gól.
És jött a robbanás.

Sör fröccsent a nyakamba, a mögöttem ülő rám ugrott, a barátom felkiáltott, mindenki tombolt. Az egész stadion egyszerre kiáltott fel, egyszerre ölelt. Megállt az idő. Csak a pillanat maradt – az eufória, amit semmilyen más esemény nem tud visszaadni. Egy nemzet öröme egyetlen rúgásban.

De a történet nem ért véget a lefújással.

Három napig voltunk úton. A meccs csak az első fejezet volt.
Linz főterén helyi ételeket kóstoltunk, kézműves söröket ittunk, és próbáltunk kiheverni valamit, ami egyszerre volt fizikai kimerülés és lelki telítettség.
Liechtensteinben várról várra sétáltunk, fotóztunk, kirándultunk. 
Bajorországban kis falusi vendéglőiben koccintottunk, és újra meg újra elmeséltük egymásnak azt a 100. percet – mintha nem tudnánk betelni vele.

Ez volt a futball. Nem csak a meccs, nem csak a gól. Hanem az egész élmény: az indulás a pad alól, a gyógyulás egy házi szerrel, a baráti nevetések, az ismeretlenekkel kötött szövetségek, a sörfröccsenés a gól után, a háromnapos zarándoklat – ez mind együtt alkotta a csodát. 

A szárnyalásnak persze vége lett. Visszajött a hétköznap. De az a pillanat, az a 100. perc… az örökre bennem maradt. Mert akkor és ott nem csak a skótokat győztük le – hanem minden kétséget, minden széthúzást. Egy rövid időre újra egyek voltunk. Egy nemzet, egy szívverés.

Köszönöm, Csoboth.
Köszönöm, barátaim.
Köszönöm, Magyarország.

Ez volt az életem meccse.