Görgessünk csak végig a hírfolyamon: tucatszámra fröcsögnek a gúnyos kommentek, temetve a Magyar Szövetséget. De ha végleg sírba isszuk a magyar érdekképviseletet, ki képvisel majd bennünket Pozsonyban? A szlovák nacionalisták? Meddig tapsolunk még az önkéntes asszimilációnkhoz?
Amikor legutóbb végiggördítettem a híroldalak hozzászólásait és a közösségi média hírfolyamát, nem a harag tűnt fel először. A haraghoz energia kell; ezzel szemben valami mélyebb és aggasztóbb hiány ütötte le a bélyegét a nyilvánosságra: a kíváncsiság teljes hiánya.
Leállítom a motort, magamra öltöm a Magyar Szövetség pulóverét, és elindulok a csendes szórvány utcáin. Jelöltként kaputól kapuig járok, útbaigazítást kérve a még magyarul beszélőkért. A csalódottság, a történelem sebei és a megmaradás csendes drámái mögött itt a jövőnkért folytatott küzdelem zajlik
Október 23-a nemcsak Budapest, hanem minden magyar közös szabadságünnepe. A pesti utcák hősiessége a határokon átívelve Pozsonytól Brassóig reményt és szolidaritást gyújtott. 1956 öröksége ma is arra tanít bennünket a Felvidéken: a szülőföldön való megmaradásért és jogainkért kiállni kötelesség.
Miért bíznánk a jövőnket olyasvalakire, aki nem közülünk való?
A tegnapi napom egy kis faluban jártam, hordtam szét házról házra a választási szórólapokat. Ahogy a csendes utcákat róttam, az egyik kapuban ott állt egy régi ismerősöm. Nem beszéltünk már hónapok, talán évek óta. Picit megöregedett, látni lehetett a szemén az utóbbi idők fáradtságát.
Egy kis ipolymenti közösség megmutatta, mit jelent a szilárd hit, a szakmai elhivatottság és a szülőföldhöz való hűség. Ipolyvisken az egykori és mai diákok, tanárok, szülők együtt ünnepelték a helyi iskola, a „Viskola” alapításának 125. évfordulóját.
A szlovák és a román sajtó ismét a magyar öntudattól és a történelmi valóságtól retteg.
A gyepre nemcsak huszonkét játékos fut ki, hanem teljes társadalmak, történelmi tapasztalatok és nemzeti önbecsülések feszülnek egymásnak. A mai Ukrajna–Magyarország találkozó Nagyszombatban tökéletes lenyomata ennek a közép-európai valóságnak.
Október van. A fákról lassan hullani kezdenek a levelek, a postaládákba pedig vastag kötegekben érkeznek a fényes papírra nyomtatott ígéretek. Ahogy közeledünk az október 24-i helyhatósági és megyei választásokhoz, a legkisebb felvidéki falvakban is felpörgött az a bizonyos gépszíj.
Kihűlt kaja, kékfény és a rohadó agysejtek: miért pörgetjük el az életünket? Tizenöt másodperces adagokban pusztítjuk magunkat. Éjjel kettő, képernyőfény, zombi-üzemmód: az én generációm nem alszik, csak görget.
A legnagyobb ellenségünk immár nem a történelem vihara és nem az asszimilációs nyomás. A legnagyobb ellenségünk a közöny lett.
Ahogy az ember elhagyja a nagyobb városokat, és mélyebbre hatol Dél- és Kelet-Szlovákia vidéki térségeiben – legyen szó a Lévai, a Rimaszombati, vagy a Királyhelmeci járás falvairól –, egyre szembetűnőbbé válik az a csendes lemaradás, amely évtizedek óta sújtja a régiót.