LESZ, LESZ, LESZ

Elszívott koponyák, elárvult fészkek 2026. jún. 5.

Százhat év nem a világ, de ha az ember végigmegy Zoboralja vagy az Ung-vidék fogyatkozó magyar szigetpályáin, a statisztika húsbavágó és kíméletlen valósággá válik.

Június negyedikén menetrend szerint érkeznek a nagy szavak, a harangzúgás, a koszorúk és a nemzeti színű szalagok, de a szemünk előtt ott áll a hétköznapok kíméletlen szürkesége, mert a dráma ugyanis rég nem a határokról szól, hanem rólunk, arról a láthatatlan, lassú morzsolódásról, ami a konyhaasztalok mellett, az óvodai beiratkozásoknál és a munkahelyeken zajlik nap mint nap. 

Hányan és hányszor érezték úgy az elmúlt évtizedekben, hogy elég volt a széllel szemben haladni, hogy a megmaradás túl drága mulatság, és a gyereknek jobb lesz, ha nem viseli a kisebbségi lét stigmáját, így megszületett a döntés, sokszor nehéz szívvel, máskor pragmatikus vállvonással, hogy legyen inkább a szlovák iskola, mert ott érvényesül, ott nyílik ki előtte a világ. 

Az eredmény pedig mindössze egy-két generáció, és a nagyszülő már csak félszavakkal, vagy még úgy sem ért szót a saját vérével, amikor a vasárnapi ebédnél magyarul kérdezi, kérsz-e még levest, az unoka pedig már az államnyelven válaszolja, hogy nem, s ebben a feszült csendben benne van az elmúlt évszázad minden eltékozolt jussa. 

Nem hibáztatunk mi senkit, istenments, mindenki a maga szerencséjének kovácsa, a szülők jót akartak, kiértékelték a lehetőségeket, és úgy látták, ez a helyes út, de a mérleg nyelve attól még kegyetlenül billeg, és a hozomány, amit apáink ránk bíztak, így fogy el végleg.

A Felvidék legnagyobb tragédiája talán nem is a politika, hanem az az intellektuális és emberi űr, ami mögöttünk keletkezett, hiszen családok százai maradtak árván azért, mert az értelmiség legjava – a jogászok, az orvosok, a mérnökök, a tehetséges fiatalok – úgy érezték, nincs itt levegő, az Anyaország pedig, mint egy hatalmas mágnes, egyszerűen beszippantotta a koponyákat. 

Nehéz őket vádolni, hiszen ki ne akart volna tiszta magyar környezetben, otthoni kulisszák között érvényesülni, felépíteni egy karriert anélkül, hogy naponta meg kellene küzdenie a nyelvi akadályokkal vagy a láthatatlan üvegplafonnal, így hát elmentek, mert a szülőföld nem tudott, vagy nem akaródzott nekik jövőt biztosítani, de a távozásukkal a helyi közösségek immunrendszere sérült meg végzetesen. 

Ezzel a kérdéssel kelünk és fekszünk, hogy hol van az identitásunk rögzítése, ha a szülőföldünk egy másik állam térképén fekszik, a kulturális iránytűnk meg Budapestre mutat, hiszen a szülőföld a rög, a csallóközi sár, a garam-menti szőlőtőke, a Tátra sziluettje és a falu tornya, a haza viszont valami spirituálisabb, a nyelv, a kultúra és a közös emlékezet. 

Amikor ez a kettő kettéválik, az ember skizofrén állapotba kerül, és ma valahogy nem „menő” felvidékinek lenni, nem szexi a kisebbségi sors, mert a globalizált világban a fiatalok inkább világpolgárok akarnak lenni, vagy ha mégis a nemzetet választják, akkor a sallangmentes, kész mintákat keresik, a felvidékiséghez ugyanis meló kell, karakter kell, vállalni a kétlakiságot, a folytonos magyarázkodást, a se itthon, se ott sehonnai státuszát. 

Ha őszintén tükörbe nézünk, látnunk kell, mi mindennek kellett volna felépülnie az elmúlt évtizedekben, ami elmaradt, egy erős, független intézményrendszernek, olyan gazdasági hálónak, ami itthon tartja a fiatalt, mert nemcsak politikai marakodásra lett volna szükség, hanem életképes jövőkép biztosítására, de az intézményeink sokszor csak kullognak az események után ahelyett, hogy bástyaként funkcionálnának, s ahol nincs saját elit, nincs saját gazdasági erő, ott a kultúra is csak díszlet marad a lassú asszimiláció színpadán. 

Mégis, itt vagyunk, nem mutogatunk ujjal azokra, akik elmentek, sem azokra, akik feladták a nyelvet, hiszen ők meghozták a maguk döntését a saját igazságuk szerint, de a történetet mégiscsak azok írják, akik maradnak, azok a makacs, konok felvidéki magyarok, akik még tudják, mit jelent a szülőföldön hazát teremteni, és akik nemcsak június negyedikén magyarok, hanem a hétköznapok szürke taposómalmában is, helytállni ott, ahová a sors állított bennünket, mert ez a mi igazi jussunk, és az egyetlen érvényes válaszunk a történelem viharaira.