RIA-RIA

Összeköthet-e még minket egy fröccs, ha a politikában nem értünk egyet? 2026. máj. 25.

A közösségi médiában történő megnyilvánulásokat olvasva az embernek az az érzése támad, hogy a felvidéki kis közösségünk menthetetlenül szétforgácsolódott. Hogy a politikai megosztottság olyan mély árkokat ásott közénk, amelyeket már nem lehet átugrani. 

Hogy ha valaki máshogy gondolkodik a jövőről, a pártokról, a képviseletről, az már nemcsak vitapartner, hanem ellenség.

Aztán jön egy májusi hétvége, a falunapok szezonja, és a valóság – szerencsére – teljesen átírja ezt a modern technológia által közvetített berögződést, hamis életképet.

A hétvégén ott álltam a sörpadok között, hol szódával, hol fröccsöspoharakkal a kézben, és az történt, aminek a normális világban természetesnek kellene lennie: beszélgettünk. Végre az ember nem profilképekkel vitatkozik, hanem hús-vér emberekkel cserél eszmét. Helyiekkel, régióbeli ismerősökkel, rokonokkal és idegenekkel.

Volt ott minden, ami a valódi, szűretlen közélethez hozzátartozik. Kaptam kemény, sőt durva számonkérést, volt ott szinte már asztalcsapkodós beolvasás, és persze megszámolhatatlan támogató, vállveregető, kedves, bátorító szó. És tudják mit? Ennek az egésznek nem a rengeteg dicséret volt a legnagyobb értéke. Hanem az az éles, nyers eszmecsere, ami az őszinteségre épült. 

Mert a kocsmapolitizálásnak a sörpadok mentén van egy ősi szabálya: ott még nem lehet elbújni a monitor mögé. Ott, ha kritizálsz, a szemembe kell nézned. És ha válaszolok, azt meg kell hallgatnod.

A magyar–magyar politikai megosztottság valós probléma, de a hétvége bebizonyította, hogy a politikai nézetkülönbség nem feltétlenül kell, hogy a barátságok vagy az emberi tisztelet halálát jelentse. Az égvilágon semmi baj nincs azzal, ha ütköztetjük a véleményeket. Sőt, ettől működik egy közösség! Kérdezni kell, érdeklődni, adott esetben válaszokat követelni a politikusoktól, vitatkozni, vagy csak megerősítő szót várni a helyi, a megyei vagy az országos kérdésekről. 

Amíg képesek vagyunk meghallani a másikat, addig van remény. A kritika nem ellenségeskedés, hanem bizonyíték. Bizonyíték arra, hogy az embereknek van véleménye, hogy nem fásultak el, és hogy még mindig úgy érzik: igenis alakítói akarnak lenni a saját jövőjüknek.

Ehhez a normalitáshoz kellene mindenkinek visszatérnie. A személyes találkozásokhoz, a nyílt, sunyiságtól mentes megnyilvánulásokhoz. Ki kell lépni a buborékokból, le kell ülni a sörpad mellé, és meg kell inni azt a fröccsöt azzal is, aki történetesen egy másik tábornak szurkol, de attól még tiszteljük, és elismerjük egymást. A nap végén ugyanabban a régióban kell megmaradnunk embernek. 

A hétvégi rengeteg kézfogás és őszinte szó – legyen az dicséret vagy kemény bírálat – nekem azt mutatta meg: a közösségünk immunrendszere még működik. Csak többet kellene egymással beszélnünk, sokkal többet.