ZSÍR

Elszoktunk a nagypolitikától 2026. jún. 6.

Van abban valami mélyen ironikus és egyben végtelenül tragikus, ahogyan a szlovákiai magyar közösség ma a nagypolitikához viszonyul. Ha egy kollektíva több mint egy évtizeden át kívül reked a törvényhozás belső sáncain, a parlamenti küszöb alatti lét mentális állapottá is válik. 

A felvidéki magyar választópolgár és a közvélemény-formálók jelentős része egyszerűen elszokott attól, hogy az első ligában játsszon. Elfelejtettük, milyen az, amikor nem a partvonalról bekiabálva kommentáljuk az eseményeket, hanem bent ülünk a tárgyalóasztalnál, ahol a lapokat osztják. Ez a kollektív amnézia szüli azt a reflexszerű, gyakran hisztérikus kritikát, amely most a Magyar Szövetség elnökét éri, amiért pragmatikus, kétoldalú tárgyalásokba kezdett a szlovák politikai paletta különböző szereplőivel – így a kereszténydemokrata KDH-val és a liberális Progresszív Szlovákiával (PS) is. Az elveik makulátlanságába menekülők gyakran szem elől tévesztik a politika legfőbb vastörvényét: ez a szakma a lehetséges kompromisszumok művészete, nem pedig a sértődött bezárkózásé.

Ez a „szekértábor-logika” a felvidéki politikai pszichológiában gyökerezik. Az elmúlt másfél évtized kudarcai – a pártszakadások, a be nem jutások, az egykori MKP-Híd háború traumái – egyfajta ostromlott erőd mentalitást alakítottak ki a déli járásokban. 

Megszoktuk, hogy a parlamenti választások éjszakáján a négyegész-valahány százalékos eredményeket siratjuk, majd berendezkedünk a túlélésre a megyéken és az önkormányzatokban.

Ez a mikroszintű politizálás azonban eltorzította a látásmódot. Megyei szinten a legtermészetesebb dolog, hogy a magyar képviselő leül a szlovákkal a régió érdekében, ám amint országos szinten történik meg ugyanez, a választó hajlamos azonnal ideológiai árulást kiáltani. Elszoktunk attól, hogy a mindenkori szlovák fősodornak tényezőként kellene tekintenie ránk. 

Pedig az első ligás politizálás lényege éppen az, hogy nem az ideológiai egyetértést keressük minden egyes pontban, hanem azt a közös nevezőt, amellyel a déli régiók gazdasági és infrastrukturális felzárkóztatását ki lehet kényszeríteni. 

Ha egy kisebbségi párt önként elszigeteli magát, és kijelenti, hogy a spektrum bizonyos szereplőivel szóba sem áll, azzal a saját koalíciós képességét és zsarolási potenciálját heréli ki. Egy ötszázalékos küszöb szélén táncoló közösség számára a dogmatikus elszigetelődés a lassú politikai halál biztos receptje.

Ha racionálisan, a nemzeti-konzervatív értékrend feladásának vádja nélkül nézzük a helyzetet, a KDH-val és a PS-szel való párbeszéd kőkemény stratégiai szükségszerűség. Szlovákia déli járásai, a Csallóköztől Gömörön át Bodrogközig, strukturális válsággal küzdenek. Az utak katasztrofális állapota, az R7-es gyorsforgalmi meghosszabbításának hiánya, a fiatalok elvándorlása és a tőkehiány nem világnézeti kérdések. 

A kátyúnak nincs pártkönyve, a munkanélküliségnek sincs liberális vagy konzervatív olvasata. A kereszténydemokrata KDH-val a vidéki életforma védelme, a decentralizáció és a családtámogatások mentén lehet hidakat építeni, míg a Progresszív Szlovákiával az emberi jogi garanciák és a modern, zöld infrastrukturális beruházások mentén nyílhatnak meg ajtók. 

A tárgyalások lényege pontosan ez: nem ideológiai fúziót vagy elvtársi barátságot keres a magyar pártvezetés, hanem partnereket a déli régiók gazdasági mentőövéhez. Ha a szlovák pártok rájönnek arra, hogy a déli magyar szavazók nélkül a jövőben képtelenek lesznek stabil kormányt alakítani, akkor kénytelenek lesznek beemelni a programjukba a mi követeléseinket. Ehhez viszont az kell, hogy szóba álljunk velük.

Azoknak, akik most a patikamérlegen kimért „ideológiai tisztaságot” számonkérve bírálják ezeket a lépéseket, érdemes felütniük a felvidéki magyarság legújabb kori történelemkönyvét. Ha volt a szlovákiai magyar közéletnek megalkuvást nem ismerő, doktriner, sokak által radikálisnak bélyegzett alakja, az Duray Miklós volt. Az Együttélés egykori elnöke az elveiből soha, semmilyen körülmények között nem engedett, a szlovák nacionalizmussal szemben a legkeményebben lépett fel. 

Mégis, mit tett Duray a kilencvenes években, amikor a Mečiar-rendszer lebontása és a magyarság megmaradása volt a tét? Leült a szlovák baloldallal és a szlovák liberálisokkal is.

Pontosan tudta, hogy a kisebbségi sorsban a parlamenti demokrácia szabályai szerint öt százalékkal nem diktálni, hanem egyezkedni kell. Annak a pragmatikus, kemény és kompromisszumkész politikának az eredménye lett később a komáromi Selye János Egyetem megalapítása, és az a közigazgatási decentralizáció, amelynek bástyáiból a felvidéki magyarság a mai napig táplálkozik. Duray példája a bizonyíték arra, hogy a tárgyalás nem az elvek feladását, hanem az érdekérvényesítés kezdetét jelenti.

A felvidéki magyar közéletnek végre fel kell nőnie a feladathoz, és le kell vetkőznie a kispadra kényszerített politizálás kényelmes, de veszélyes reflexeit. A pártelnököt érő kritikák egy része mögött nem valós aggodalom, hanem a megszokott tehetetlenségből fakadó félelem áll. 

Ha örökre bezárkózunk a „minden szlovák párt megbízhatatlan” dogmájába, önmagunkat ítéljük örökös statiszta szerepre egy olyan országban, amelynek mi is adófizető polgárai vagyunk. 

A párbeszéd megindítása a KDH-val és a PS-szel nem megalkuvás, hanem az első ligás politizálás alapköve. Meg kell keresni azokat a pontokat, amelyek összekötnek, hogy a déli régiók végre ne Szlovákia elfeledett, lemaradó peremvidékeként, hanem fejlődő, egyenrangú bázisaként létezhessenek. Az első ligába való visszatérés ára az, hogy el kell viselni a politikai realitás talaján folyó tárgyalások porát és pofonjait.