MAGYAR KÁRTYA

Közös szlovák–magyar tankönyv:Elég érettek vagyunk már hozzá? 2026. máj. 20.

Van egy kép, ami az elmúlt napokban körbefutott a felvidéki közösségi oldalakon: a Magyar Szövetség bedobta a közös szlovák–magyar tankönyv ötletét.

Első ránézésre? Szép. Humane, európai, PC. Második ránézésre? Hát, kedves barátaim, ahhoz, hogy ebből a papírra vetett nemes gondolatból valóság legyen, nemcsak a nyomdafestéknek kellene megszáradnia, hanem jó néhány politikai és történelmi berögződésnek is.

Mert miről is beszélünk, amikor a közös múltat emlegetjük?

A helyzet az, hogy mi, szlovákok és magyarok, több mint ezer éve élünk egy fedél alatt. Itt, a Kárpát-medencében nemcsak a földünk, de a génjeink, a gasztronómiánk, sőt a temperamentumunk is összekeveredett. 

A gond ott kezdődik, amikor kinyitjuk a jelenlegi iskolai tankönyveket. Ami Pozsonyban nemzeti ébredés és hősies szabadságharc a „magyar elnyomás” ellen, az nálunk a történelmi Magyarország szétdarabolásának előszele. Ami náluk Štúr, az nálunk Kossuth. És fordítva. Két különböző mozit nézünk, miközben ugyanabban a moziteremben ülünk.

A kérdés adott: Lehet-e egyáltalán olyan történelemkönyvet írni, amitől a szlovák Matica-tag nem kap szívrohamot, és a magyar nemzeti érzelmű diák sem érzi úgy, hogy elárulták a múltját?

Nem mi lennénk az elsők, de…

A kezdeményezés nem ördögtől való. A németek és a franciák megcsinálták. Két olyan nemzet, amely évszázadokon át halomra gyilkolta egymást a lövészárkokban, képes volt leülni, és összehozni egy közös történelemkönyvet. Miért? Mert rájöttek, hogy a múltat nem megváltoztatni kell, hanem megérteni a másik nézőpontját.

De lássuk be a felvidéki rögvalóságot: nálunk ez egy picit döcögősebben megy. Képzeljük el a bizottsági ülést, ahol a szlovák és a magyar történészek megpróbálnak megegyezni Trianon, a beneši dekrétumok vagy éppen a lakosságcsere fejezeteiről. 

És mégis, a Magyar Szövetség felvetése jogos és időszerű. 

Mire lenne jó a közös könyv?

Nem arra, hogy kimossuk a múltat. Nem arra, hogy elfelejtsük, kik vagyunk. Egy közös tankönyvnek nem az a feladata, hogy egyetlen, „kötelező” igazságot mondjon ki, hanem az, hogy megmutassa mindkét oldalt.

Mutassa be, hogyan látta a magyar a XIX. századi nemzetiségi törekvéseket.

És mutassa be azt is, miért érezte úgy a szlovák, hogy a saját szülőföldjén háttérbe szorul.

Ha a diákok megértik, hogy a történelem nem fekete-fehér, talán a felnőtt korba lépve már nem a gyűlölködés, hanem a tisztelet lesz az alapállás.

A realitás talaján

Szép dolog a vízió, de szeretek a földön járni. Jelenleg a szlovákiai oktatásügy örül, ha a tető nem szakad rá a diákokra, és van elég pedagógus, aki hajlandó minimálbérért tanítani. Egy ilyen horderejű oktatási reformhoz nemcsak politikai akarat kellene, hanem mérhetetlen türelem és bölcsesség. Ami – valljuk be – a jelenlegi politikai palettán hiánycikk.

Mégis, a felvetésért jár a pont. Mert elindít egy beszélgetést. És amíg beszélgetünk – akár a tankönyvekről, akár a múltról –, addig sem egymásra mutogatunk.

A múltat már nem tudjuk átírni, kedves olvasóink. De azt, hogy a gyerekeink hogyan néznek egymásra a jövőben, azt még eldönthetjük. Akár egy közös könyvvel a kezükben is.