ZSÍR

Csíksomlyó hazavár: Egy zarándoklat, amit minden magyarnak át kell élnie 2026. máj. 23.

Bár az évek múlnak, a somlyói nyereg hívó szava és az ott megélt nemzeti-lelki újjászületés semmit sem veszített az erejéből. Ahogy most, 2026 pünkösdjén is zarándokok százezrei kelnek útra, óhatatlanul feltörnek bennem a négy évvel ezelőtti, legelső zarándoklatom emlékei. Mert aki egyszer átélte, annak Csíksomlyó örökre az otthonává válik.

A magyar kereszténység legnagyobb határon túli összejövetele a csíksomlyói búcsú, amelyre – legnagyobb örömünkre – évről évre egyre több magyar indul el az anyaországból és a világ minden tájáról. Ez a spirituális és nemzeti összefogás nem modern találmány: a székelyek katolikus hitük megvédéséért hálát adó fogadalmi zarándoklata egészen 1567-ig nyúlik vissza. Az 1990-es évektől kezdődően pedig mindez az összmagyarság legjelentősebb keresztény és nemzetegyesítő eseményévé nőtte ki magát.

Mélyen vallásos katolikusként fontosnak tartom felidézni a gyökereket, amihez muszáj gondolatban visszarepülnünk János Zsigmond erdélyi fejedelem idejéig. A sziklaszilárd katolikus hitükben rendíthetetlen székely testvéreink, ha akkoriban nem védik meg életük árán a vallásukat a hittérítő seregekkel szemben, ma nem beszélhetnénk búcsújáró összmagyarságról. A csíki és gyergyói lakosokat a hagyomány szerint Babba Mária közbenjárása segítette meg, akihez a templomban az asszonyok és gyermekek oly buzgón imádkoztak.

Mindig is vallottam, és most, 2026-ban is vallom: minden igaz magyar embernek élete során legalább egyszer el kell zarándokolnia a csíksomlyói búcsúba, katolikusként pedig ez szinte hálából fakadó kötelesség. Teljes szívemből kívánom mindenkinek – azoknak is, akik épp most állnak fent a Nyeregben –, hogy érezzék át azt a csodát, amit én is átélhettem.

A vonatút, ahol generációk érnek össze

Emlékszem, azon a csütörtöki hajnalon 4:00-kor csörgött az ébresztőm, hogy aztán több száz zarándoktársammal együtt felszállhassak a Keleti pályaudvarról induló Boldogasszony Zarándokvonatra.

A vagonokban generációk találkoztak, de fantasztikus volt látni a fiatalok jelentős túlsúlyát – azét a fiatalságét, amely nélkül nincs magyar jövő. A 16 órás út során a vonat egy különleges, pulzáló mikrokozmosszá alakult. Volt, aki végig imádkozott; volt, aki a fohászokat kártyajátékokkal szakította meg. Voltak, akik csak jóízűen bámultak ki az ablakon a suhanó tájra, és voltunk mi, akik az elmélyülést időnként megszakítva, csoportosan meccset néztünk, és egy-egy finom csapolt sör mellett mély hitvitákat vívtunk. És ez így volt szép, így volt kerek.

Az az érzés pedig, amikor a szerelvény befutott Kolozsvárra, majd Marosvásárhelyre, egyszerűen leírhatatlan. Mindenhol székelyekkel teli peron fogadott minket: éljenzés, virágok, hazai finomságok és a torkokból egyszerre felhangzó himnuszok. „Gyertek bátran máskor is, mert ide hazajösztök!” – kiáltották a zakatoló vonat után.

Székelyföld lélegzetelállító látványára a vonaton mindenki csak azt hajtogatta: hazaértünk. És tényleg. Az emberek integettek a sínek mentén, odaszaladtak a vasútállomásokon a háromperces megállók alatt szót váltani. „Tessék, ezt tedd el!” – és már nyomták is a kezembe a hazai finomságokkal megpakolt táskát. Egy idős néni ott, a peronon megígértette velem, hogy a következő években is visszatérek, mert ha a Teremtő megsegíti, ő biztosan várni fog, mert ezt az ízes, palóc kiejtést hallani akarja még élete során.

Este kilencre érkeztünk meg Borzontra, a szálláshelyünkre. Koszosan, izzadtan, fáradtan, de mögöttünk olyan élményekkel és beszélgetésekkel, amiket még hosszú hetekig tartott feldolgozni. Megéri-e tizenhat órát utazni egy zarándokvonaton? De még mennyire!

A Nyereg misztériuma

A búcsú napjának reggelén a vonat utasait már korán Csíkszeredába szállították. „Senki ne feledje, a visszaindulás este hétkor lesz, és a vonat nem vár!” – hangzott el a figyelmeztetés többször is. Nem csoda, hiszen Csíkszeredában percek alatt a mi pár száz fős csoportunk százezres, hömpölygő tömeggé duzzadt. A Nyereg felé tartó áradatban erdőként sűrűsödtek a templomzászlók és a nemzeti trikolórok. Az út menti árusok forgatagában szinte hihetetlen, de lépten-nyomon ismerősökbe botlott az ember. Egy gyors kézfogás, puszi, aztán rohanni is kellett tovább, mert a tömeg akkora volt, hogy ha valaki leállt a cipőjét bekötni, már szem elől tévesztette a csoportját.

A katolikusok kegyhelyekre történő utazását búcsújárásnak nevezzük, ahol a zarándoklat célja ezerféle lehet: hálaadás, bűnbánat, fohászkodás, vagy éppen a nemzeti közösséghez tartozás megélése. Csíksomlyón mindez csodálatosan keveredik a népszokásokkal, a székely vendégszeretettel és a találkozás örömével.

Az viszont bizonyos, hogy ez a keresztény felekezeteken átívelő esemény ma már a magyarság legkiemelkedőbb közösségi bástyája, amely a nemzet széttéphetetlen összetartozását hirdeti. Számomra egyben a keresztény székelyek hithez való ragaszkodásának győzelmi emlékünnepe, és a Szűzanya (Babba Mária) felé kifejezett mély tisztelet helye.

Bár ott azt tapasztaltam, hogy mindenkinek mást jelentett az ittlét – hiszen akadtak ott hívők és keresők, katolikusok, reformátusok, evangélikusok, görögkatolikusok és egyéb felekezetű testvérek is –, egy valami közös volt. Bárhonnan is jöttünk, mindannyian ugyanazt éreztük: itthon vagyunk.

Az, hogy az összetartozást ilyen formában, tisztán és felemelően megélhetjük, Isten legnagyobb áldása a magyarnak. Mindezt a hitbéli és nemzeti örökséget gondozni, megélni és a következő generációknak továbbadni a mi személyes felelősségünk. És lássuk be: a mai, gyökereit vesztő, progresszív világban erre a somlyói kapaszkodóra nagyobb szükségünk van, mint valaha.