RIA-RIA

Hiába a szép porta, ha nincs ki lakja – A déli járások elhallgatott tragédiája 2026. máj. 29.

Amikor belépek egy dél-szlovákiai kistelepülésre az első benyomásom az, hogy „na, itt van gazdája a falunak” A kultúrház ablakában muskátli virít, a falunap plakátja hívogatóan színes, a helyi civil szervezetek – a Csemadoktól az önkéntes tűzoltókig – épp a hétvégi gulyásfőző versenyt vagy a színházi vendégjátékot szervezik. A helyi motorok mindent megtesznek. Szó szerint vért izzadnak, hogy színesítsék a falu életét, hogy élettel töltsék meg a tereket, és a maguk szerény eszközeivel szépítgessék, csinosítgassák a közösség arcát.

A színfalak mögött pedig ott állnak az intézményvezetők, az iskolaigazgatók, óvodaigazgatók és a polgármesterek, akik lassan többet töltenek pályázatírással, mint a klasszikus hivatali munkával. A lehetőségeikhez mérten, sőt, azokon is túlmutatva igyekeznek lehívni minden létező plusz forrást. Kuncsorognak megyei támogatásokért, figyelik a határon átnyúló projektkiírásokat, és ha kell, a legkisebb falusi óvoda tetőfelújítását is három különböző forrásból legózzák össze. Mert van bennük akarat. Mert szeretik ezt a földet.

De van egy pont, ahol a civil kurázsi és a polgármesteri talpraesettség beleütközik a kőkemény makrogazdasági valóságba.

Mert miközben a helyi közösség lelke virágzik, a déli régió egyes járásai infrastrukturálisan látványosan le vannak építve. Nézzünk végig a térképen! Az autópályák és a gyorsforgalmi utak valahogy mindig elkerülik a déli végeket, a vasúti közlekedés sok helyen a múlt századot idézi, az állami tőke pedig mintha megállna valahol a Nyitra-Zólyom vonalon. Nem érkeznek komoly befektetések, és nincsenek jól fizető munkahelyek.

A libádi vagy a környékbeli fiatal nem azért nem marad otthon, mert nem szereti a szülőföldjét, vagy mert nem kapna elég kulturális ingert a helyi bálban. Hanem azért, mert a sárgacsekket nem lehet Csemadok-tagkönyvvel befizetni. 

A jobb megélhetés, a biztosabb jövő reményében sokan kénytelenek elhagyni saját településeiket, vagy ha meg is tehetnék, egyszerűen nem mernek belekezdeni ott az építkezésbe. Miért fektetne be valaki egy élet munkáját egy olyan régióban, ahol a legközelebbi stabil munkahely is  jó egy órás ingázásra van?

Így történik meg a legfájdalmasabb paradoxon, amit kutatóként és lakosként is nap mint nap látok. Szemünk láttára öregednek el és ürülnek ki azok a kis településeink, amelyek amúgy földrajzilag gyönyörű adottságokkal rendelkeznek, bő termőfölddel vannak megáldva, és elhelyezkedés szempontjából is fantasztikus lehetőségeket rejtenének magukban. 

Közép-Európa egyik éléskamráján ülünk, gyönyörű dombvidékek és folyóvölgyek között, mégis statisztikai fekete lyukként kezel minket a pozsonyi nagypolitika.

A helyi motorok nem fogják leállítani a gépezetet, ezt garantálom. Továbbra is lesz muskátli, lesz színjátszókör, és meglesz a sikeresen megpályázott járdafelújítás is. De a kormánynak és a mindenkori döntéshozóknak meg kell érteniük: a vidéki magyarság megtartása nem csak identitás kérdése. 

Ha nincs út, nincs gyár és nincs tisztességes fizetés, a legszebb kultúrház is csak egy gyönyörűen felújított emlékmű marad az utolsó elköltöző fiatal mögött.