RIA-RIA

A 96. percben elveszített valóság 2025. nov. 17.

Ez a csapat minden mérkőzésen vezetett a selejtezőben, mégsem jutottunk el a pótselejtezőig. Ezt nem lehet elintézni annyival, hogy „pech”, „bal sors”, vagy „rossz nap”.

A tényállás világos:

• 4. perc: intenzív magyar kezdés után Lukács teljesen zavartalanul fejelt a hálóba – mintha csak edzésen állt volna a kapunk előtt.

• 15. perc: Parrott joggal megítélt tizenegyessel egyenlít.

• 37. perc: Varga Barnabás hatalmas gólt ragaszt, újra vezetünk.

• 80. perc: Parrott ismét betalál; megint nem tudjuk lezárni a mérkőzést, holott az iram, a lehetőség és a lélektani fölény nálunk volt.

• 96. perc: Scales beadása, Parrott harmadik gólja – és kiszalad a kezünkből mindaz, amiért az egész sorozatban küzdöttünk.

Ez nem valamiféle „nemzeti balsors”. Ez következmény. Annak a következménye, hogy ez a válogatott – minden kvalitása ellenére – továbbra sem képes a 90. perc után is ugyanazzal a fegyelemmel és koncentrációval futballozni, amikor már nem a játék, hanem a sorsdöntő pillanatok dominálnak.

És igen, Marco Rossi hibázott: a cserék rossz időzítése, a túl korai időhúzásra való átállás, a ritmus szétesése mind olyan tényezők, amelyekért a kapitány felelősséget visel. Ezt kár szépíteni.

Ugyanakkor az is felelőtlenség, hogy a lefújás utáni percekben már felbukkant a szokásos jelenség: „Mister Rossi”, „küldjük el”, „új kapitány kell”. Ez a vereség nem egy ember hibája volt, hanem egy rendszerszintű hiányosság újabb tünete: a végjáték stabilitásának teljes hiánya. Évek óta cipeljük, mégsem nézünk szembe vele.

A magyar közéletben is látjuk ugyanezt: ha baj van, mindig kell egyetlen bűnbak, mert így nem kell valódi önvizsgálatot tartani. Ugyanez történik most a futballban is.

Ugyanakkor egy dolgot hideg fejjel is ki kell mondani: ez a magyar válogatott nem gyengébb az ír csapatnál. Éppen ezért fáj annyira, hogy két meccsen öt gólt kaptunk tőlük – kétszer is a hosszabbítás legvégén. Ennél egyenesebb bizonyíték nem kell arra, hogy a kijutást most ők érdemelték jobban, bármennyire is kellemetlen ezt beismerni.

A szurkolás viszont a helyén volt, és a helyén is kell maradjon. Aki csak akkor áll mellénk, amikor győzünk, de egy vereség után az első dolga a saját csapatát vagy a kapitányt gyalázni, az ne beszéljen lojalitásról. A lojalitás nem vak taps, hanem felelős kritika, és az önuralom, hogy nem első indulatból rombolunk.

Most keserű a szájíz, teljesen jogosan.
De van egy fontos tanulság: a futballban – ahogy a politikában is – az utolsó percek döntik el, ki a győztes és ki marad vesztes.

Most vesztettünk. De ezzel a csapattal még fogunk győztes csatákat megvívni.