RIA-RIA

A Felvidék falvainak rejtett világa II. – újabb terepmunkám történetei 2025. jún. 27.

A terepmunka újabb szakaszához érkezve már tudtam, hogy itt sem lesz „csak adatgyűjtés”. A Felvidék falvai és kisvárosai nem pusztán kérdőívek kitöltését jelentik, hanem egy egész világot: néha groteszk, néha megható, néha meglepően valószerűtlen, de mindig emberi világot.

Egyik faluban épp csak elkezdtem volna dolgozni, amikor a ház elől kilépett egy férfi „monterkyben”. Határozott léptekkel jött felém, dülöngélve, az alkohol erős szaga lengte körbe. „Nem mész innen sehova, míg meg nem nézed a faragásaimat!” – közölte, miközben időnként bekiabált valamit az anyjának a házba. Próbáltam udvariasan elhárítani, de hajthatatlan volt. És amikor végül beléptem az udvarba a lakásként és műhelyként egyaránt funkcionáló térbe, rájöttem, miért: a falon egy méretes Turul faragvány, alatta Nagy-Magyarország térkép. „Na, mekkora magyar vagyok én, ugye?” – kérdezte büszkén. A kérdőív végül nem készült el, mert sok mondatot nem lehetett belőle kihúzni érthető nyelven, de a jelenet maga többet mondott száz adatnál.

Egy másik helyen már a hatodik kapucsengőnél jártam, mire végre bejutottam egy bérházba. Addigra a nap is lement, és komolyan elgondolkodtam, hogy mára befejezem. 

Máskor, amikor sikerült bejutnom egy lakótömbbe, szürreális élmény várt: egy férfi nyitott ajtót a 3. emeleten, a kezében a Büntető Törvénykönyvvel. Nem volt öltönyös, sem hivatalos személy – csak egy helyi lakos, aki félt. Kifaggatott, igazoltattatott, minden részletet tudni akart: ki vagyok, mit csinálok, mi lesz a válaszokkal. A kérdőívet végül kitöltötte, megnyugodott, és még beszélgettünk is. 

Nem hibáztattam. A közbiztonság sok helyen valóban rossz, a bizalmat a híradások szelektíven tálalt valósága fojtja meg, ömlik a szenny az esti hírekből. 

Az egyik legmeglepőbb pillanat akkor ért, amikor egy cigány fiatalembert szólítottam meg a város egyik utcájában. Arra voltam kíváncsi, kit tart felelősnek az orosz–ukrán háború elhúzódásáért. Habozás nélkül rávágta: „Fico.” Ez a válasz egy pillanatra megdermesztett. Nem az őszinteség hatott meg benne, hanem az, hogy ez a mondat tökéletesen példázta, milyen mélyek a társadalmi problémák, és mennyire nincsenek tisztában a realitással egyesek. 

Aztán ott volt egy egészen más hangulatú történet. Egy kis településen, ahol már hallottak rólam, megérkezésemkor ez fogadott: „Mácsadi Pityuka, a nagy magyar gyerek a Piros7-ből, gyere már be, mivel kínálhatlak?” Megrökönyödtem, de közben jól is esett ez a fajta közvetlenség. A nyugdíj közeli hölgy nemcsak kedvességgel, hanem kérdésekkel, történetekkel, és egy komoly, tartalmas beszélgetéssel is megajándékozott. Ott nem kérdőívet töltöttem – ott figyeltem és jegyzeteltem egy közösség hangját.

Végül, volt egy olyan délután is, amikor egyszerűen csak ott ragadtam egy csendes utcában. Egy idősebb házaspárral elegyedtem szóba, és az eszmecsere észrevétlenül többórás beszélgetéssé nőtte ki magát. 

A múltról, a második világháború utáni megtorlásokról, a magyar nyelv lassú visszaszorulásáról, és arról beszéltek, mi tartja még bennük a reményt. A férfi végül így zárta: „Írja csak meg, hogy mennyire kevesen maradtunk. De azért még vagyunk.”

A terepmunka végére újra bebizonyosodott, hogy a számok csak díszletek. Az igazi tartalom a történetekben rejlik – és ezekben nincs semmi egyszerű vagy kiszámítható. Mert a Felvidék világa nem egy sablon szerint működik: benne van a részeg faragóművész makacssága, a törvény szerint élni próbáló lakos szorongása, a téveszméktől terhelt mondatok, de benne van a meghitt figyelem és az őszinte érdeklődés is.

Ezekkel a történetekkel térek haza. Mert egy közösséget nem csak az adatok mutatnak meg – hanem az, ahogyan él, ahogyan reagál, és ahogyan emlékezik.