RIA-RIA

A Felvidék falvainak rejtett világa – terepmunkám történetei 2025. jún. 11.

A felmérés úgy indult, mint bármely más terepmunka: tablet, feltöltött telefon térképpel, jó cipő, jegyzetfüzet – és némi naiv remény, hogy a terep „csak” földrajzi értelemben lesz kihívás. Hát nem lett. Inkább szociológiai, nyelvi, és olykor szürreálisan abszurd élménynek bizonyult.

Az első igazi „meglepetés” akkor ért, amikor egy rendezett kis udvar kapujához csengettem. Hosszú percekig semmi. Már épp indulni akartam, amikor az ajtó hirtelen kivágódott, és egy idős férfi jelent meg. Németül kezdett el kiabálni – nem hozzám, hanem a kutyájához, akit nyilvánvalóan szigorú, katonás rendben próbált nevelni. Próbáltam megszólalni, mire rám nézett, és egy határozott karlengetéssel jelezte, hogy figyel. A jelenet már-már groteszk színházi jelenetnek hatott, de ekkor történt a fordulat: végül nemcsak beengedett, hanem hajlandó volt kitölteni a kérdőívet is. Igaz, minden második kérdésnél beleszőtt egy-két komolyabb világnézeti megjegyzést, melyek hol a világ rendjét, hol annak teljes összeomlását jósolták meg. A beszélgetés nem volt rövid, de kétségtelenül emlékezetes.

Egy másik településen épphogy elindultam volna házról házra, amikor egy roma kisfiú jelent meg, és nyomomban maradt. Határozott volt: közölte, hogy ha nem akarom, hogy árnyékként követgessen, „egy kis pénzért” cserébe hajlandó lenne eltűnni.

Gyorsan megegyeztünk. Már kezdtem volna újra dolgozni, mikor öt perccel később már hárman voltak, 10 perccel később pedig még többen. A „láthatatlansági szolgáltatás” láthatóan futótűzként terjedt. Néhány perc múlva már romákból álló kisebb gyerekhorda kísért, és a munkát lehetetlenné tette. Végül kénytelen voltam elhagyni a települést.

Szerencsére akadtak megható, emberi élmények is. Több faluban, amikor elmondtam, hogy magyar közösségekről készítek felmérést, a helyiek nemcsak válaszoltak, hanem meghívtak kávéra, sütire, sőt, egy helyen egy házi grillpartira is betévedtem.

A társaság oldott volt, mindenki mesélt, és egyszer csak valaki odaszólt: „Ezt is írd meg, hogy mi itt nem csak panaszkodni tudunk!” Ezek a spontán pillanatok sokszor többet elmondtak, mint bármely kérdésre adott válasz.

Akadt olyan falu is, ahol a terepmunka csak „alkuval” haladt. Egy helyi srác felajánlotta, hogy elkísér több házhoz, segít kapcsolatot teremteni – de csak akkor, ha elintézem, hogy este is járjon busz a faluba. Ugyanis 18:00 után teljesen megszűnik a közlekedés, és mint fogalmazott: „mi itt már csak füstjelekkel kommunikálunk.” A panasza jogos volt – igyekeztem továbbítani az illetékeseknek. Hogy azóta változott-e valami, nem tudom, de aznap legalább sikerült befejezni a munkát.

A terep végére nemcsak adatokat gyűjtöttem, hanem sokszínű embereket és történeteket is magammal vittem. 

A Felvidék falvai olyan külön kis univerzumok, ahol a németül kiabáló kutyanevelőtől kezdve az árnyékként követő roma gyerekeken át a vendégszerető házigazdákig mindenki helyet kapott a naplómban.

Nem egyszerű volt, de pont ez tette igazán emlékezetessé az utat: ahogy a kihívások között színes, olykor meglepő, néha megindító pillanatok bukkantak elő. 

Ezek a falvak és emberek többek egy statisztikai adatlapon szereplő számnál: valódi életük, valós problémáikkal és apró örömeikkel együtt. Ezért nemcsak kutatóként, hanem emberként is gazdagodva térek vissza innen.