7832

A halottak napja összeköti az élőket 2026. okt. 31.

Beköszönt november, ránk telepszik a köd, és nincs pardon: megindul a falu népe a temető felé, mert az ősöknek adni kell a tiszteletet.

A hajnali köd rátelepszik a háztetőkre, a levegőben fojtogatóan összekeveredik a nedves avar meg a parafás mécsesek szaga, az ember meg veszi a kabátját, és elindul. Mert menni kell. Az a bizonyos belső parancs, amit az ősöktől kaptunk örökül.

A temetőjárásban ott van az a nehéz, földszagú valóság, ami az elmúlással jár. Ahogy az ember beteszi a lábát a temetőkapun, rögtön megérzi azt a furcsa közösségi erőt, amiért ezt az egészet érdemes évi egyszer – legalább egyszer – tisztességgel végigcsinálni.

Mert a sírok között nemcsak a csend van meg a pislákoló viaszlángok, hanem mi magunk is.

Alig tesz meg az ember húsz lépést a murvás ösvényen, a harmadik sor sarkánál máris belénk botlik a sors. Ott áll a rokon, a harmadfokú unokatestvér, vagy az a jó ismerős, akit tizenegy hónapon keresztül véletlenül sem látnál a falu főutcáján, de most – óramű pontossággal – ott van ő is. Megállunk egymás mellett a szűk úton.

— Na, szia, hogy vagytok? – kérdezi a másik, és már nyújtja is a kezét.

— Hát, fiam, egyre betegebben– jön a válasz.

Váltunk vagy négy mondatot a semmiről meg a mindenről. Megbeszéljük, hogy idén hogyan termett a szőlő, kinek a dereka adta meg magát az első fagyban, és hogy a falu túlsó végén ki az, akit az idén már nem kell köszönteni. Nincs ebben semmitkedés, semmi sallang. Egyszerű, tiszta, emberi szó ez a felvidéki falvakban.

És aztán ott vannak ők. A „mindenszenteki arcok”.

Tudjátok, kikre gondolok. Azokra az ismerős idegenekre, akiknek a nevét nem tudjuk már – talán soha nem is tudtuk –, de az arcuk, a tartásuk, a kabátjuk kopottsága beleivódott a memóriánkba. Ott álldogálnak évről évre ugyanannál a sírnál. Nincs szükség hosszas ölelésekre, meg üzneetváltásokra sem. Csak egy bátorító, cinkos biccentés esik kettőnk között. Olyan, ami azt üzeni: „Látom, te is itt vagy. Tartjuk a frontot, csináljuk, amit kell.”

Mert amíg november elsején kimegyünk, amíg a bádogkannából locsoljuk a muskátlit, és amíg a megfakult fejfák mellett kezet tudunk fogni azokkal, akikkel csak ilyenkor futunk össze – addig van gyökér. Addig van meg az a tartás, ami megtart minket itt, a szülőföldön, mindennek ellenére.

A gyertyák leégnek, a füst elszáll a fák felett, a rokonok meg elindulnak haza a vasárnapi ebédhez. Mi meg megyünk velük, kicsit átfázva, de belső békével. Jövőre ugyanitt. Imádkozunk, hogy összefussunk.