ZSÍR

A költészet napját és József Attila születésnapját köszöntjük 2025. ápr. 11.

A magyar költészet napját 1964 óta József Attila születésnapján, azaz április 11-én ünnepeljük. Érdekesség, hogy bár a költészet napját József Attila születéséhez kötjük, április 11-én született Kassán Márai Sándor is, 1900-ban. 

Sokszor, sokféle listát állítottak már össze a magyar költészet gyöngyszemeiből.

A Költészet Napja alkalmából a számomra legszebbnek tartott 5 magyar verset hoztam el nektek. A válogatásban, mint minden lista esetében, természetesen elsősorban szubjektív szempontok játszottak közre. A lista természetesen nem teljes, hiszen nem is lehet az. Költészetünk ugyanis olyan rendkívüli versekben bővelkedő, gazdag anyag, hogy szükségszerűen rengeteg nagyszerű költő és megszámlálhatatlan kiváló vers maradt ki a válogatásból. 

1. Juhász Gyula: Milyen volt...

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

2. Szerb Antal: A toronyőr

Utolsó éber végső éjszakákon,
magas sötétből városnéző,
íme, toronyőr a nevem,
és fás korláton hajlok által.

Igy állok minden éjjel.
Tornyom felett processziós éjszakát,
követ megint új éjprocesszió,
az örök körmenet,
mely gyászzászlókkal lobog le az égből.
Elől csiráztatók, jönnek tavaszi éjek,
Utánlopózva éjszakaasszonya a nyárnak,
ki égre pásztorítja fel
a kutyacsillagot, amíg az őszi éjnek könnyei
letántorítják fájdalomba nyájak őrizőit,
majd ezt is barna unalommal,
hordóként hőfelhőket hengerítve,
a tél elűzi.

Csak éjszakáim járnak egyre már,
a nappalt elveszítettem vad ifjúéletemben, ó,
úgy élek én az éjszakában, mint vakond a föld alatt.
(mind a ketten jó pihentetők:
a föld belső sötétje és az éjszaka.)
Mi lett nem látni embereknek, látom én,
hallok, amire nincsenek fülek,
tudom, amit nem szoktak tudni merni,
hajlok tornyomból, mely merev, néző a várost.

Az órák konganak felettem,
elsőbb: csikordulva ölelnek befelé a vaspántos kapuk,
meg újra kondul: düllöng hozzám kocsmagőzborostyánzottak éneke
éjfélkor látom a lepelt, a sírlakókon táncolót,
meg újra kondul: pázsitról magasló
holt csendkastélyon jönnek, töltvék félelemmel,
meg újra kondul: fáradott álomra mennek
egyetlen társaim: a csillagok,
meg újra kondul: messziről rézharsonás
új diadallal születik a holnap,
aranysisakos régi ellenségem,
akit legyőzök minden este,
és minden reggel újra kél.

Itt állok utolsó egyedüli, néző a várost,
aki magára húzta már az éjszakát,
mert egy nagy bűn a város álma lent,
a virradatba félő:
csak én látok a takarók alá,
ahol a város bűnös teste fekszik
és én vigyázok,
mert tűz ugorhat szét a hideg éjszakából,
vagy éjben nedves vad mezőkön túlnan
tán átszakad a gát,
fekete, támadó, rossz ellenség jöhet,
vagy nem akarnak elfeküdni tán a sírlakók,
ha a harang már egyet integet.
De én vigyázok és a harangot kongatom,
végigsimítom vele a házaknak fahomlokát
és álmukban mosolyganak a házak.

Így kongatok fertályra-fertályt és órára-órát,
múlnak az éjek, a holdak, az évek,
a bűn mindegyre takaródzik
és mindég holnap követi a tegnapot,
(szegény kisemmis éjszakáim)
tornyomból le sohase járok,
mert felülről tudom az embereket
és nem jön a tűz vagy ár, vagy kénesőző éji égi háboru,
itt állok utolsó, ki nézi a várost,
amíg egyszer a dolgomat elúnom,
fejjel ugrom alá egy éjszakán
és nem lesz senki, aki észrevenné.

3. Dsida Jenő: Nagycsütörtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak...
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

4. Wass Albert: Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentom Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
a s víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.

Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.

5. Radnóti Miklós: Nem tudhatom...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.