MAGYAR KÁRTYA

A magyar emlékezet extrémizmusnak számít 2026. febr. 23.

Olvasom a Paraméteren Szilvási Tibor beszámolóját, és hirtelen azt sem tudom, milyen évet írunk. 2026-ot, vagy inkább az ötvenes éveket? Esetleg a hírhedt jogfosztottság korát? A dunaszerdahelyi Összetartozás emlékműve miatt a besztercebányai Specializált Büntetőbíróságon hét felvidéki magyar embert rángatnak a vádlottak padjára. A tét nem kevesebb, mint négytől nyolc évig terjedő fegyház.

A bűnük? Egy középkori bástyát formázó emlékművet merészeltek állítani a Csallóközi Múzeum mellett. Saját zsebből, a város jóváhagyásával, a békés együttélés és a Kárpát-medencei népek összetartozásának jegyében. De a szlovák államgépezet, a Nemzeti Emlékezet Intézetének éber történésze és a – szerencsére már megboldogult – NAKA nyomozótisztjei mást láttak bele. Számukra ez a bástya és a rajta lengő magyar trikolór nem a megmaradásunk, hanem egyenesen az alapvető emberi jogok elnyomására irányuló szélsőséges mozgalom propagálása.

A Paraméter cikkéből is kiderül az a döbbenetes, már-már kafkai abszurditás, amivel a vád operál. Azt állítják, hogy mivel a bástya hasonlít egy 1939-ben, az első bécsi döntés évfordulóján állított emlékműre, a hét dunaszerdahelyi polgár voltaképpen a Horthy-rendszert, az irredentizmust, sőt, egyenesen a fasizmust élteti. Értik ezt? 

Ha egy felvidéki magyar közösség a saját történelmi traumájára, Trianonra emlékezik, ha a nemzeti összetartozást hirdeti, az a szlovák hatóságok olvasatában automatikusan agresszió, revízió és extremizmus.

Miközben a tárgyalóteremben ezek a tisztességes családapák és helyi lokálpatrióták értetlenül állnak a vádak előtt, a háttérben valami sokkal sötétebb dolog rajzolódik ki. Az egyik vádlott a vallomásában joggal emlékeztetett arra, hogy saját költségükön újították fel az első világháborús katonatemetőt, megadva a végtisztességet az egykor ellenünk harcoló szerb, olasz vagy orosz katonáknak is. Így viselkednének az „extrémisták”?

Ez a per ugyanis régen nem egy kőbástyáról szól. Ez egy vegytiszta megfélemlítő akció. Egy olyan időszakban, amikor a Beneš-dekrétumokra hivatkozva a mai napig kobozzák el a magyarok földjeit, amikor ezen diszkriminatív dekrétumok bírálatát is lassan bűncselekménnyé nyilvánítják Szlovákiában, egy ilyen bírósági eljárásnak egyetlen világos üzenete van: „Húzzátok meg magatokat, magyarok, mert ha nagyon ugráltok, a maffiaellenes bíróság elé citálunk benneteket!”

Zalaba Zoltán a bíróság előtt kimondta a lényeget: „Azzal, hogy ott álltunk egy középkori bástya mellett, (...) nem követtünk el semmilyen extrémista cselekedetet.” Nincs is mit hozzátenni. Talán csak annyit, hogy a valódi extremizmus nem a dunaszerdahelyi zöldterületen, az Összetartozás emlékművénél keresendő. A valódi extremizmus ott fészkel azokban a hivatalokban és paragrafusokban, amelyek a 21. századi Európában képesek sokéves börtönnel fenyegetni egy őshonos kisebbség tagjait a puszta emlékezésért és a saját nemzeti szimbólumaiért.

A Paraméter tudósítása nyomán mindannyiunk számára csak egyetlen kérdés maradt: hagyjuk-e, hogy csendben, a jogállamiság díszletei mögé bújva bűnözőt csináljanak a mieinkből, vagy végre felébred a felvidéki magyar társadalom, és közösen mondjuk ki: eddig, és ne tovább?