RIA-RIA

A mi válaszunk a történelem 2025. ápr. 28.

A Dac szurkolóinak válasza nem gyűlölet volt, nem is sovinizmus, hanem a kemény valóság, amit történelmi tények támasztanak alá. Mi, magyarok, nem mástól akarunk elvenni, nem kívánunk más nemzeteket megalázni, mi csupán emlékezünk. Emlékezünk ezer év küzdelmeire, dicsőségére, a Szent István-i örökségre, amely a Kárpát-medencét nemzetünk otthonává tette.

Amikor egy fiatal ország polgárai magyarellenes megjegyzésekkel próbálják kisebbíteni létünk jelentőségét, akkor nem tehetünk mást: méltósággal, de határozottan felmutatjuk történelmünket. Az a nemzet, amely túlélte a tatárt, a törököt, Habsburgot és kommunizmust, az nem fog eltűnni akkor sem, ha néhány soviniszta pozsonyi huligán a Duna mögé küld, vagy agresszívan kést szorít a torkunkhoz. 

A mi identitásunk nem sértő rigmusokban, hanem kódexekben, templomokban és szabadságharcokban él tovább.

Mi, magyarok, nem vagyunk hibátlanok. Mint minden nemzet, volt részünk győzelemben és vereségben, tévedésben és bátorságban. De egyvalamit senki sem vonhat kétségbe, méghozzá a létjogosultságunkat. Az idő próbáját kiálló, évszázadokon átívelő jelenlétünket ezen a földön. 

Több mint ezer éve élünk itt, templomaink kőből, emlékeink vérből, nyelvünk évszázados énekekből és mondákból született.

Amikor egy néhány évtizede létező állam képviselői magyarellenes jelszavakat harsognak, az nemcsak sértés, az egyfajta történelemhamisítás is, amire válaszolni kell. De nem úgy, ahogy ők tették. Nem mocskolódással, nem gyűlölettel, hanem azzal, ami bennünk van, és amit ők csak irigyelhetnek: méltósággal, emelt fővel, az igazság erejével.

A Dac szurkolói nem támadtak, csak emlékeztettek. 

Ez a különbség egy több mint ezer éves nemzet és egy néhány évtizedes állam között. Nem felsőbbrendűségből mondjuk ezt, hanem felelősségből, mert a múlt kötelez. Büszkék vagyunk rá, de nem fordítjuk mások ellen. 

Mi a zászlónkat magasra emeljük, nem másokét akarjuk letépni.

A stadionok lelátóin nemcsak színek, hanem sorsok találkoznak. És ha ott hangzik el egy üzenet, annak súlya van. A Dac szurkolói nem uszítottak, csak emlékeztettek, humorral fűszerezve. Mert nem az a soviniszta, aki saját gyökereit védi, hanem az, aki másét gyalázza. 

Mert a Felvidék nem üres föld volt száz éve sem, és nem is csak térképvonalak kérdése. Ott magyar szó hallatszik a boltban, magyar imát mondanak a templomban, és magyar szív dobog a szurkolók mellkasában. Ez nem valaki ellen, hanem valamiért van, az identitásunkért, a múltunkért, a jövőnkért.

Sokszor vádolnak bennünket sovinizmussal, ha kimondjuk, hogy kik vagyunk. De a valódi sovinizmus nem az, ha valaki ragaszkodik a saját történelméhez, hanem az, ha tagadja másét. 

Mi nem törlünk el nyelveket, nem rombolunk szobrokat, nem tüntetjük el a múlt nyomait. Mi őrizzük, amit örököltünk, nem magunknak, hanem azoknak is, akik még nem értik, miért olyan fontos ez.

Ez a különbség egy évezredes nemzet és egy ifjú ország között. Nem a lét joga, hanem a lét mélysége. Mi nemcsak itt vagyunk, mi már itt voltunk, amikor más még csak alakulni kezdett. És itt leszünk, amikor más talán új nevet, új zászlót keres majd.

Mi nem kérkedünk. De nem is felejtünk.