LIBERNYÁKULUM

A múlt eltörlése félmilliárdért: Miért áldozták fel az ezeréves vármegyéket? 2026. júl. 6.

Alighogy megszokhattuk a vármegye és a főispán kifejezések visszatérését, máris újabb fordulat előtt áll Magyarország. A kormány döntése értelmében a vármegyékből ismét egyszerű megyék lesznek, a főispánok pedig visszakapják a kormánymegbízott titulust. Ez a lépés nemcsak komoly anyagi és bürokratikus terhet jelent az országnak, de mélyebb, történelmi szempontból is komoly kérdéseket és sérelmeket vet fel a hazai tradíciók tiszteletben tartásával kapcsolatban.

Amikor néhány évvel ezelőtt a közigazgatás visszatért az ezeréves magyar államiság gyökereihez, sokan a történelmi igazságtétel és a folytonosság helyreállításaként üdvözölték a vármegyei rendszer és a főispáni méltóság újjáélesztését. Ezen intézmények eltörlése 1950-ben a szovjet típusú tanácsrendszer erőszakos bevezetésének, a kommunista diktatúra múlteltörlő politikájának az eredménye volt. A vármegye kifejezés visszaállítása így jelképes győzelmet jelentett a történelmi emlékezet számára.

A mostani, hirtelen jött visszanevezés éppen ezért nem csupán egy adminisztratív korrekció, hanem a nemzeti hagyományok újbóli relativizálása. Azzal, hogy alig néhány év után ismét elvetik ezeket a történelmi fogalmakat, a döntéshozók lényegében legitimálják az 1950-es kommunista névváltoztatásokat, és zárójelbe teszik az államalapítás óta szervesen fejlődő közigazgatási örökségünket. 

A hagyomány nem lehet napi politikai vagy konjunkturális alku tárgya; ha a történelmi elnevezéseket ilyen könnyen, egyik napról a másikra el lehet dobni, az pont az ezeréves múlt komolyságát és tekintélyét ássa alá.

A koncepcionális bizonytalanság ráadásul kézzelfogható anyagi veszteséggel is jár. A hivatalos kormányzati hatásvizsgálati lap szerint az intézkedés közvetlen költsége 557 millió forintot tesz ki. Szakértők rámutatnak, hogy ez az összeg valószínűleg nem tartalmaz minden járulékos kiadást.

A teljes arculatváltás, az intézményi feliratok, pecsétek és hivatalos dokumentumok cseréje a gyakorlatban ennek a többszörösébe is kerülhet, mivel mintegy 180 törvényben és számtalan helyi rendeletben kell átvezetni a módosításokat.

A leginkább szembetűnő tétel a közúti jelzőtáblák cseréje. A Magyar Közút kezelésében jelenleg 589 darab megyehatárt jelző tábla található az ország utak mentén. A szervezet becslései szerint kizárólag az új táblák legyártása közel 50 millió forintos kiadást jelent az államkasszának.

A helyzet visszásságát mutatja, hogy a költségek faragására olyan méltatlan javaslatok is megfogalmazódtak, miszerint a meglévő táblákon a „vár” szócskát egyszerűen egy piros szíves matricával kellene leragasztani. 

Bár ez a felvetés a spórolás jegyében született, esztétikailag és a közigazgatás komolyságát tekintve is inkább tűnik komolytalan barkácsolásnak, mintsem egy európai államhoz méltó megoldásnak. Ezzel kapcsolatban Mikesz Csaba, a Magyar Közút műszaki vezérigazgató-helyettese elmondta, hogy a hatályos jogszabályok jelenleg nem teszik lehetővé az ilyen jellegű átmatricázást az utakon, bár az útfenntartás szabályrendszeréért felelős szakmai bizottság jogosult egyedi kivételeket engedélyezni.

Az egyetlen megnyugtató pont az adminisztratív káoszban, hogy a változás miatt az állampolgároknak nem kell személyesen sorban állniuk a kormányablakoknál. Az 1992. évi, a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló törvény értelmében az ilyen jellegű közigazgatási határ- és névváltásokat a járási hivatalok hivatalból, a háttérben, automatikusan vezetik át a rendszeren, így a lakosságnak legalább az okmánycserével nem kell foglalkoznia.

A történet igazi vesztese azonban így is a történelmi következetesség marad. A táblák és a megnevezések jönnek-mennek, de a folytonosság megszakítása és a nemzeti tradíciók játékszerré tétele olyan morális és kulturális kárt okoz, amit nem lehet milliókban kifejezni.