ZSÍR

A politika megoszt, a jó szó megtart – A fásultság ellenszere a vállveregetés 2026. okt. 14.

Amikor reggelente kinyitom a hírportálokat, vagy belenézek a közösségi média folyamába, szinte tapintani lehet a feszültséget, ami a közéletünket uralja. Politikai adok-kapok, naponta változó frontvonalak, megsemmisítőnek szánt üzenetek és egy állandó, fojtogató készenléti állapot. A legnagyobb veszélyt nem a hangos viták vagy a szemben álló politikai erők jelentik. A valódi ellenségünk a csendes beletörődés: a közöny.

A közöny az a lassan beszivárgó méreg, amely egy kimerült közösség utolsó védvonalait is felőrli. Amikor az ember átéli a mindennapi drágulást, a bizonytalanságot, és a fejében megszólal az a fáradt belső hang: „Úgyse változik semmi, mindegy, ki mit mond” – na, ott veszítjük el a csatát. Amikor az emberek fásulttá és közömbössé válnak, a közösség elveszíti a saját hangját. Az apatikus társadalmat pedig a legkönnyebb magára hagyni.

A tegnapi napom egy kis faluban jártam, hordtam szét házról házra a választási szórólapokat. Ahogy a csendes utcákat róttam, az egyik kapuban ott állt egy régi ismerősöm. Nem beszéltünk már hónapok, talán évek óta. Picit megöregedett, látni lehetett a szemén az utóbbi idők fáradtságát, a mindennapi hajtás nyomait.

Megálltam nála, és odaadtam a kiadványt. Ő ránézett a lapra, majd rám emelte a tekintetét, és szinte megilletődve mondta: „Pityukám, ha mit kereső itt? Egyedül hordod ki a letákot, nincsenek rá embereid?” Mosolygott, és egy picit a fejével elismerően bicentett, és láttam a szemében a tiszteletet. Nem a politikai ígéreteknek szólt ez az elismerés, hanem annak a ténynek, hogy az ember munkát tesz abba, miben hisz, és odaáll a másik ember elé. 

Vátottunk néhány szót a kapuban, majd egy férfias kézfogással szorította meg a kezem. Ráütött a vállamra, és csak annyit mondott: „Számíthatsz a karikára, szólok az asszonynak is. Csak maradj ilyen, ne rontsanak meg tíged is a politikában!”

 A politikai felelősségvállalás és a jelöltség önmagában mit sem ér, ha elveszítjük a kapcsolatot az emberekkel. Ott kell lenni az utcákon, a kapukban. Az az elismerő vállveregetés és a bátorító szó nemcsak neki adott erőt, hanem nekem is megadta azt a szellemi feltöltődést, amire ebben a nagy zajban mindannyiunknak szüksége van.

Ebben a zaklatott időszakban a szellemi és lelki feltöltődés számomra elengedhetetlen. A feltöltődés ma egy tudatos döntés: döntés amellett, hogy nem adjuk át a lelkünket a cinizmusnak és a fáradtságnak. Nem a képernyők előtt és nem a politikai adok-kapokban találjuk meg a tartásunkat, hanem az ilyen valóságos, emberi találkozásokban. 

Szükségünk van egymásra: egy jó bátorító szóra, egy őszinte kézfogásra, egy bajtársi vállveregetésre.

Vigyázzunk egymásra: választási kampányok jönnek és mennek, de az a tisztelet és emberség, amit a mindennapokban mutatunk egymás iránt, az megmarad.