LIBERNYÁKULUM

A szexualitás magánügy, nem közügy 2025. júl. 1.

A szexualitás az ember magánügye. Amit két felnőtt ember egymás között, saját életében tesz, az nem tartozik senki másra. Ez az alapja a személyes szabadságnak, a józan észnek és a társadalmi békének. Az elmúlt évtizedekben azonban ez az egyszerű alapelv megingott. Ma már egyre többen nem megelégednek a szabadsággal, hanem követelik a látványos elismerést, a kiváltságokat, sőt a társadalmi normák átírását.

A budapesti Pride már rég nem az elfogadásról szól. Az idei rendezvényen több százezer ember vonult fel, külföldi nagykövetségek támogatásával, és nyíltan kormányellenes, rendszerkritikus jelszavakkal. Ez nem kisebbségi érdekvédelem volt, hanem politikai tüntetés – ideológiai hadüzenet a hagyományos értékekkel szemben. Aki ott volt, nem pusztán önmagáért állt ki, hanem egy olyan új rend mellett, amely szerint a nemi identitás szabadon választható, a család pedig csak egy a sok „életforma” közül.

Ez a szemlélet azonban nemcsak vitatható, hanem veszélyes. Történelmi példák sora mutatja, hová vezet, ha egy társadalom elengedi az alapvető rendet. A Római Birodalom hanyatlásának egyik jele éppen az volt, hogy a család intézményét felváltotta a dekadencia. 

A történelem újra és újra bebizonyítja: ha eltűnnek a közösen elfogadott értékek, a közösségek széthullanak.

A Pride nemcsak egy esemény. Egy folyamat része, amely az iskolákon, médián, nemzetközi szervezeteken keresztül próbálja újraformálni az emberek gondolkodását. Már kisgyermekkorban megjelennek az LMBTQ-tartalmak, érzékenyítő foglalkozások, nemi identitással kapcsolatos mesék. A szülők beleegyezése sok esetben nem is kell hozzá. Ez nem nevelés, ez ideológiai beavatkozás.

Közben a közélet is egyre harsányabb. Egyes politikusok nyíltan kijelentik, hogy a nemek közötti határok elmosása „progresszió”. Karácsony Gergely például 2021-ben úgy nyilatkozott: „A város akkor igazságos, ha mindenki egyformán otthon érezheti magát benne – akkor is, ha más.” Ez elsőre elfogadhatóan hangzik, de a gyakorlatban azt jelenti: a többségi társadalomnak kell alkalmazkodnia a kisebbségi identitáspolitikához, nem fordítva.

A nyugati világban már jól látszik, mi történik, ha ezt az irányt nem állítják meg. Az Egyesült Államokban a Pew Research Center 2024-es felmérése szerint a fiatal felnőttek 28%-a vallja magát LMBTQ-identitásúnak. Ez a szám 2012-ben még csak 5% volt. 

Ez nem biológiai tendencia, ez kulturális program. A társadalom nem válik ennyire „sokszínűvé” egyik napról a másikra. Ez az eredménye annak, hogy a szexualitást nem magánügyként, hanem közéleti eszközként kezelik.

Aki nem hajlandó részt venni ebben, azt megbélyegzik. A „tolerancia” valójában zsarolás: vagy elfogadod az új normákat, vagy gyűlöletkeltőnek minősítenek. Egyre kevesebb hely marad azoknak, akik egyszerűen csak azt szeretnék, hogy a család, az anyaság, az apaság, a természetes nemi szerepek továbbra is értékek maradhassanak.

Ez a vita nem a szeretetről szól, hanem a hatalomról. Arról, hogy ki határozza meg, mit gondolhatunk jónak és rossznak. Ha hagyjuk, hogy a normalitás fogalmát újradefiniálják, akkor hamarosan minden érték viszonylagossá válik, és végül semmi sem marad, amiben közösen hihetünk.

A szexualitás maradjon magánügy. A közélet pedig térjen vissza a valós problémákhoz: megélhetéshez, oktatáshoz, biztonsághoz. A társadalom nem attól lesz igazságosabb, ha a kivételeket tesszük normává, hanem attól, ha a természetes rendet megerősítjük, és nem hagyjuk, hogy ideológiák diktáljanak erkölcsöt.