RIA-RIA

A szív bal oldalán 2026. márc. 16.

Március van. Megint eljött az a különös, borzongató, mégis melengető tavaszi szél, amely nemcsak a kabátunk alá fúj be, hanem valahogy a lelkünkbe is. Ilyenkor, amikor a tél még utolsót rúg a reggeli fagyokkal, de a délutáni napfényben már ott bujkál az élet ígérete, megállunk egy pillanatra. Mert március tizenötödike nem csupán egy piros betűs ünnep a naptárban. Ez a mi belső iránytűnk.

Nézem az embereket az utcán. Ott feszül a kabátokon a kokárda. Van, akié míves, hímzett, s van, akié csak egy egyszerű szalag, amit talán az unokája tűzött fel rá reggel, kissé ferdén. De a lényeg nem a selyem fényében van, hanem abban a mozdulatban, ahogy odahelyezzük: a szív bal oldalára. Mert 1848 nem a történelemkönyvek poros lapjain él, hanem ott, abban a dobbanásban.

Micsoda erő kellhetett ahhoz, hogy azok a pesti fiatalok – akik közül sokan alig voltak idősebbek a mai egyetemistáknál – elhiggyék: a szó fegyver, a hit pedig páncél? Nem vártak engedélyre, nem kérdeztek senkit, csak mentek, mert a szabadság vágya feszítette a mellkasukat. 

S mi, itt a Felvidéken, különösen tudjuk, mit jelent ez a szó. Tudjuk, hogy a szabadság nem egy állapot, amit egyszer megkaptunk és zsebre tettünk, hanem egy napi feladat. Megmaradni, beszélni, emlékezni és merni magyarnak lenni akkor is, amikor a szél szembe fúj.

Ilyenkor, március idusán, mindig eszembe jutnak az ősök. Azok a névtelen honvédek, akik talán sosem látták Pestet, de a falusi portákról elindulva tudták, hogy a hazáért mennek. Értünk is mentek. Azért a jogért, hogy ma ezen a nyelven írhassak, és Önök ezen a nyelven olvashassanak.

Ne csak a koszorúk szalagjait nézzük a szobrok lábánál! Nézzünk egymás szemébe is. Vegyük észre a másikban a testvért, a sorsközösséget. Mert a kokárda három színe – a piros, a fehér és a zöld – csak együtt adja ki az egészet. Ahogy mi is csak együtt vagyunk erősek.

Ma, amikor megállunk a Petőfi-szobrok előtt, ne csak a múltba révedjünk. Kérdezzük meg magunktól: mi mit teszünk ma a szabadságért? Mit teszünk a holnapért? Mert a márciusi ifjak öröksége nem a csendes főhajtás, hanem a tenni akarás.

Emeljük fel a fejünket, viseljük büszkén azt a kis nemzeti színű szalagot. Mert amíg van, aki feltűzi, amíg van, aki elszavalja a Nemzeti dalt, és amíg van, aki érti, miért dobban nagyobbat a szívünk ilyenkor – addig vagyunk. Addig maradunk.