7832

"A szlovák társadalomban és politikában mélyen gyökerezik az elhallgatás konszenzusa" 2022. márc. 22.

Tegnap portálunkon beszámoltunk a Földalap előző kormány által bevett praktikáiról, vagyis arról, hogy a szóban már csak a történelem részeként kezelt, kollektív bűnösség elvét alkalmazó Beneš-dekrétumokra, melyek továbbra is jogrend részei, földeket koboztak el az épülő autópálya nyomvonalán. Mivel a téma komplexebb, így most a Válasz Online egy korábbi, Fiala-Butora Jánossal készült interjúját szemlézzük a nagyobb kép bemutatásának érdekében. A Földalapot érintő kérdésekkel érdembne nem foglalkozunk, hiszen a Bugár Viktorral készült interjú szemléjében erre bővebben kitértünk. 

Az interjú erős, már a kezdő felütés is a Harvardon doktorált jogászt idézi. Fiala-Butora ugyanis korábban így nyilatkozott a dekrétumokról: „olyan ez, mintha utólag nem érvénytelenítettük volna a náci korszak törvényeit, és most egy árjásító rendelet alapján koboznák el egy zsidó származású ember házát, arra hivatkozva, hogy erről 1942-ben született döntés, csak akkor nem tudták végrehajtani.” Fiala-Butora elmondja, hogy habár úgy kezeljük, és ez a hivatalos szlovák álláspont is, hogy a dekrétumok csak a múlt részét képezik, manapság is alkalmazzák őket. „Az eljárások különösen 2018 után kezdtek tömegessé válni. Kezdetben én is szkeptikus voltam, elképzelhetetlennek tartottam, hogy a 21. században, az Európai Unióban ilyesmi létezhet. De tényleg ez történik. A szlovák állam 1945 és 1947 között a magyarok és németek ellen származásuk miatt, kollektív bűnösség alapján kiadott konfiskációs végzéseket elővéve az egykor büntetett emberek leszármazottait fosztja meg ingatlanvagyonuktól” – mondta a jogász hozzátéve, hogy a negyvenes évek végén nem mindig tudták foganatosítani a vagyonelkobzást. 

A 2004-es EU-csatlakozáskor viszont a felszínre került a dekrétumok kérdése – így Fiala-Butora –, de az EU nem vizsgálta érdemben, alkalmazzák-e azokat, szimplán elfogadta Szlovákia és Csehország nyilatkozatát arról, hogy így van. S hogy miért nincs felháborodás a Felvidéken? 

„A közösség foglalkozott a Beneš-dekrétumokkal politikai szinten, de a tapasztalat az volt, hogy reménytelen eredményt elérni az óriási ellenállás miatt. A szlovák társadalomban és politikában mélyen gyökerezik az elhallgatás konszenzusa.”

Mi több, így folytatja: „a mai szlovák állam alkotmányos berendezkedéséből levezethető szlovák–magyar kapcsolatok pszichológiai értelemben nagyon erősen a dekrétumokra épülnek. 1945-ben döntötte el először az állam, hogy egynemzetiségűként határozza meg magát. Azaz nem az első csehszlovák köztársaság demokratikus hagyományait folytatja (bár a két világháború közötti csehszlovák állam sem volt paradicsom a kisebbségeknek), hanem megszabadul a kisebbségeitől. A németekkel ez meg is történt, a magyarokat képtelenek voltak elűzni, meg kellett tűrni őket, de a szemlélet innentől kezdve nemzetállami. Ennek értelmében létezik egy felsőbbrendű népesség, a szlovák és egy alsóbbrendű kisebbség, a magyar. A viszony aszimmetrikus lett, ezt valahogy igazolni kellett, s erre tökéletes volt a kollektív bűnösség elve: a magyarok bűnösök, megérdemlik a sorsukat.”

Azonban nem csak a szlovák politikum hallgatólagossága segíti a dekrétumok sérthetetlenségét. Fiala-Butora szerint ugyanis nemzetközi szinten is ódzkodnak az ilyen esetektől. „Ha muszáj is igazat adni a panaszosnak, próbálják szűkíteni a döntést vagy az indoklást. A vagyonelkobzás máig lezáratlan ügy, Bosits Miklós tulajdonosa ezeknek az ingatlanoknak, ezért döntött csak az eljárási jogok sérelméről Strasbourg. Lehettek volna egy kicsit bőbeszédűbbek arról, hogy milyen ügyről is van itt szó, ám nagyon eufemisztikusan a »háború utáni ingatlanügyek rendezésével kapcsolatos eljárásnak« nevezik. 

Ezzel együtt a per azért volt fontos, mert végre egy nagy tekintélyű bíróság előtt derült ki: habár Szlovákia tagadja, vagyonelkobzási eljárások most is zajlanak.”

Fiala-Butora hozzátette, jogosak az EU-t érő kritikák a kettős mérce alkalmazásáról, azonban a magyar kormány álláspontját sem tartja helyesnek. „»Ha ti nem szeretitek a nemzeti kisebbségeket, akkor mi sem szeretjük a szexuális kisebbségeket.« A nemzetközi szervezetek számára a határontúli magyarság vagy más őshonos közösség ügye nehezebben érthető és kezelhető, politikai ellenállást is kivált. A szexuális kisebbségek, a menekültek problémája, ha nem is univerzális, érthetőbb, de legalábbis minden államban jelen van. Ráadásul a nemzeti kisebbségek kérdését sok európai állam biztonságpolitikai ügyként kezeli, ez megint csak óvatossá teszi a nemzetközi szervezeteket.”

S innen kitér az interjú elkésüzltekor, február 16-án is eszkalálódó ukrajnai helyezetre: „Ezzel a kettősséggel – egy létében fenyegetett állam, amely kisebbségellenes törvénykezéssel él – képtelen mit kezdeni a nemzetközi közösség, ugyanis hozzászoktunk az egyszerű narratívákhoz. 

A világ képtelen rávenni az ukránokat kisebbségpolitikai erőszakosságuk megváltoztatására, de ebben a helyzetben erre nincs is politikai akarat. Így egyszerűen zárójelbe teszik ezt a kérdést. Politikailag nyilván járhatatlan út, hogy az Oroszország által fenyegetett államot most felelősségre vonják a kisebbségekkel való bánásmód miatt.

Szlovákia azt tanulta meg a mečiari időszakból, hogy a nyílt nemzetiségellenes lépések kiváltanak valamilyen nemzetközi reakciót. Azt azért érti a nemzetközi közvélemény, ha nyíltan zaklatnak kisebbségeket. Ebből azt a következtetést szűrték le, hogy csendben kell csinálni. Nyilván nem örülnek kormányszinten, hogy a Beneš-dekrétumokkal kapcsolatos ügyek kiderülnek. Megoldani azonban nem úgy fogják, hogy leállítják ezeket az eljárásokat, különösen nem úgy, hogy kárpótolják az érintetteket.”

Az interjút készítő Ablonczy Bálint rá is kérdez a felvidéki magyarság helyeztére a jogász korábbi szavait idézve, miszerint a felvidéki magyarság elfogadta a beneši alárendeltséget. „Körülbelül 1994-ig volt esély [rendezni a kérdést], ám a szlovák ellenállás miatt ez az út járhatatlannak bizonyult. Az ellenvéleményt megfogalmazókat retorziók érték. Ha valaki felveti a dekrétumok kérdését, magyar sovénnak minősítik, akibe még a szlovákbarát magyarok is rúgnak egy jót, hogy bizonyíthassák saját demokratizmusukat. 

Magam is találkoztam ezzel a jelenséggel, de én ezt vállaltam. Nem vagyok nacionalista, liberális jogvédőnek tartom magam, aki nagyon sok hátrányos csoportnak próbált segíteni nemzetközi pereskedésben. Ennek ellenére szakmámból adódóan erről a kérdésről csak azt tudom mondani, amit mondok. Vallom, hogy a szlovákok nagy többsége sem látja át a helyzetet.”

A magyar kormány kérdésben tanúsított álláspontjáról Fiala-Butora így vélekedik: „2014-2015 környékén született „élni és élni hagyni”-megállapodás Orbán Viktor és Robert Fico akkori miniszterelnök között. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy látták, a konfrontatív politika eredménytelen. Váltottak és azóta tényleg nagyon jók az államközi viszonyok. Úgy, hogy a vitás kérdésekben semmi előrelépés nem történt.”

Van-e megoldás? „Az lenne hasznos, ha Magyarország teljes mellszélességgel kiállva az uniós értékek mellett mindig felhívná a figyelmet a nemzeti-etnikai kisebbségekre. Nem állítom, hogy ez a stratégia gyors sikerrel kecsegtet, de közép- és hosszútávon eredményre vezetne.“

(Válasz Online, nyitókép: Wikimedia Commons)