RIA-RIA

A tegnapi nap margójára 2023. febr. 4.

Farnad. Dunajszky Géza. Felszántott tömegsírok című könyvbemutató. Teltház. Közel 50 ember. Sok fiatal. 0 pedagógus!

Ahogy elnéztem a teremben lévő arcokat, voltak közöttünk nők és férfiak, fiatalok és régebb óta fiatalok, szemüvegesek és nem szemüvegesek. Jól tükröződött társadalmi tagoltságunk, megoszlásunk a sokszínűségünk. Azonban néhány dolog összekötötte a teremben lévő arcokat, mindannyian immár 102 éve ugyanannak a sorstragédiának az elszenvedői vagyunk. Gubík Laci példaképem remekül megfogalmazta a négy biztos közös pontot bennünk, felvidéki magyarokban. Ugyanaz az anyanyelvünk, ugyanaz a Felvidék a szülőföldünk, és mind a mai napig háborús bűnösök vagyunk ebben az országban a szlovák jog szerint, és ne legyenek illúzióink, mindannyian asszimilációs célpontok vagyunk a többségi nemzet szemében.

Ahhoz, hogy viszonylagos békeidőben nagyobb gondok nélkül együtt legyünk, és „csak” ennyi legyen a bűnünk, a felmenőinknek rengeteg sorscsapást kellett ezért elszenvedni.

Kitelepítések, áttelepítések, deportálások, reszlovakizáció a felvidéki magyarok máig fel nem dolgozott traumái. A teremben, sőt tovább megyek, az egész Felvidéken nincs olyan család, akit a kitelepítés borzalmai és annak máig sújtó fájdalmai ne érintenének. (Amit súlyosbít az a tény is, hogy a Beneš-dekrétumok a mai napig nem kerültek eltörlésre.)

A háború utáni korszaknak van egy nagyon súlyos, ismeretlen, elhallgatott története is, a máig tabutémaként kezelt pozsonyligetfalusi tömegmészárlás, amit tegnap nagyon aprólékosan kiveséztünk a farnadi kultúrházban.

Örökké nem tudják elhallgatni, ami megtörtént. Ezt tudatosította, ezt vallja, és ez szerint cselekszik Dunajszky Géza nyugalmazott tanár, közíró, A felszántott (tömeg)sírok című könyv szerzője, a háború utáni magyarság meghurcoltatásával kapcsolatos témák egyik legaktívabb kutatója.

Akinek itt, az online térben is szeretném megköszönni, hogy elfogadta a Csemadok helyi alapszervezetének meghívását.

Órák hosszáig beszélgettünk a háború utáni korszakról, a pozsonyi történésekről, a magyar leventék kivégzéséről, az egyszerű emberek értelmetlen haláláról, a csehszlovák fegyveres erők kegyetlenségéről, és arról az elszomorító tényről, hogy bizony egyetlen egy pedagógus sem volt jelen a teremben.

A falvak egykori pezsgő és társadalmi életét alaposan átformálta a Covid-19 világjárvány, aminek levét mind a mai napig isszuk. Elmaradtak a szórakoztató, közösségépítő rendezvények, a helyi történelmi megemlékezések, a csoportos kirándulások. Az elmúlt közel két évben korlátozott volt a szabadságunk, elidegenedtek egymástól az emberek, és gyakorlatilag teljesen megszűnt létezni a közösségi élet.

A teltház, a sok eladott könyv azt bizonyítja, hogy a művelődés iránti igények nem szűntek meg. (Csak éppen a tanároknál maradt meg a passzivitás…)

Élettel, értelemmel és élményekkel telt a nap, tegnap megint jó érzés volt magyarnak lenni. Az ilyen apró lépésekkel sikerül a fiatal generációval megértetni a mostani helyzetünket és tudatosítani bennük a jelenkori küldetésünket.

Ami ugye az oktatás feladata lenne és pedagógusaink küldetése, akik annyira nem voltak hajlandóak, hogy tiszteletüket tegyék a helyi rendezvényen. Házhoz jön a kultúra, és nem érzik kötelességüknek a megjelenést. Szomorú, elkeserítő, hogy ide jutottunk! 

A képeket elnézve azonban van remény. Ne dőljünk a saját kardunkba! Sokan vagyunk, érdemes dolgozni!

Még élünk, és élni is fogunk!

(Kedves pedagógusok! Az ajtó továbbra is nyitva áll, reméljük, a bennünket érintő következő rendezvényre sikerül időt szánni, mégha senki nem is fizeti meg a túlórát.)