CINK

A telefonunk felfal minket, zombik vagyunk a vacsoraasztalnál 2026. okt. 1.

Múltkor kíváncsiságból kiszámoltam. Ha a hüvelykujjam mozgását a képernyőn átváltanám méterekre, egy átlagos nap végére kényelmesen besétálnék a járási székhelyre, Lévára. Huszonévesek vagyunk, tele energiával, az idősebbek mindig azzal nyaggatnak minket, hogy miért nem mozgunk többet. Pedig dehogyisnem. Maratont futjuk le egy öthüvelykes, világító üveglapon minden egyes áldott nap.

Nyakig benne vagyok ebben a mocsárban. Nyomom a TikTokot, pörgetem a reelseket, húzom lefelé a képernyőt az ágyban fekve, az értelmiségi előadásokon, meg a volán mögött is. Mintha a kijelző alján, ott a feneketlen zsebkút mélyén rejlene valami hatalmas titok, amit ha elérek, végre boldog leszek. De sosincs ott semmi. Csak az időm folyik el az ujjam alatt, a teám hűl ki az asztalon, és érezhetően zsibbad az agyam.

A mi generációnk egy teljesen újfajta drogfüggőségben él, csak ezt a szert nem fecskendővel adják, hanem 15 másodperces videókban. 

Tánc, poén, dráma, egy cuki macska, aztán villanás, és már jön is a következő. Mire felfognám az egyik videó értelmét, az agyam már kéri is a következő adag dopamint. A végeredmény? Pár hónapja még simán elolvastam egy könyvet, ma meg tíz perc után fel kell nyújtanom a kezem a telefonomért, mert az agyam elvonási tüneteket produkál. A saját figyelmünket végezzük ki napról napra, tizenöt másodperces adagokban.

Nézzük meg, hogyan eszünk. Régen a kaja egy élmény volt, vagy legalábbis egy normális szünet a napban. Ma? Egyik kézben a villa, a másikban a mobil. Úgy lapátoljuk magunkba az ételt, mint az ízetlen üzemanyagot, a szemünk meg a kijelzőre tapad. Észre sem vesszük az ízeket, nem tudjuk, mikor laktunk jól, az emésztésünk meg megkergül, mert az agyunk nem az ételre figyel, hanem arra, hogy épp mit csinál egy influenszer a világ másik felén. A kaja kihűl, az asztaltársaság hallgat, mi meg csak nyomjuk a görgetést.

De a legdurvább az éjszaka. Azt mondjuk, fáradtak vagyunk, de amikor végre lefekszünk, nem az alvás jön, hanem a doomscrolling. Ott fekszünk a sötét szobában, a fejünk felett lebegő kijelzőből meg az az átkozott, hideg kék fény ömlik az arcunkba. Az agyunk meg teljesen összezavarodik: azt hiszi, még mindig teli nappal van a palóc földön, és esze ágában sincs melatonint termelni. Így lesz a „csak még öt percet megnézek”-ből éjfél után kettő. Másnap meg úgy ébredünk, mint akit mészárszékre visznek. Kiaszott szemek, zúgó fej, éjfekete karikák a szemünk alatt – és az első dolgunk reggel, hogy megint a telefonért nyúlunk.

Azt mondják, mienk a jövő. De ha így folytatjuk, a jövőnket egyszerűen elgörgetjük. Itt lenne az ideje felnézni ebből a világító dobozból, visszaszerezni az alvásunkat, az ízeket és a saját figyelmünket. Ha meg azt a rengeteg kilométert, amit a hüvelykujjunkkal megteszünk, áttennénk a lábunkba... nos, akkor tényleg elsétálhatnánk a járási székhelyig. Legalább a friss levegőn kiszellőzne az a rohadó agyunk.