ILLIBERÁLIS

A tradíció nem eldobható játékszer 2026. júl. 14.

Budapest főpolgármesterének felvetése, miszerint ideje lenne elengedni az augusztus 20-i tűzijátékot, egy olyan vitát éleszt újra, amely minden évben menetrendszerűen megosztja a közvéleményt. A kérdés mögött meghúzódó érvek – a környezetvédelem, az állatvilág nyugalma és a racionális gazdálkodás – abszolút legitim szempontok, amelyekkel érdemes és kell is érdemben foglalkozni. Ha azonban a vitát leegyszerűsítjük a „felesleges pénzkidobás” versus „látványos szórakozás” tengelyére, elszalasztjuk a lényeget. A nemzeti ünnepek és a hozzájuk kapcsolódó rítusok ugyanis jóval mélyebb réteget képviselnek a társadalom életében annál, mint amit egy egyszerű költség-haszon elemzéssel mérni lehetne.

A modern, egyre inkább atomizálódó világunkban a közös, kollektív élmények rendkívül felértékelődtek. Augusztus huszadika nem csupán egy munkaszüneti nap a Magyarországon élőknek sem, hanem az államalapítás, a megmaradásunk és a történelmi folytonosságunk ünnepe. A budapesti tűzijáték évtizedek óta ennek az ünnepnek a központi, szimbolikus eleme. Olyan esemény, amely képes emberek százezreit fizikai valójukban is összehozni a Duna-parton, és milliókat a képernyők elé ültetni. 

Ez a közös pillanat – amikor egyszerre tekintünk ugyanarra az égre – olyan összetartozás-élményt nyújt, amelyre a hétköznapok rohanásában és a társadalmi törésvonalak mentén mindennél nagyobb szükségünk van.

Ez az összetartozás ráadásul túlmutat az országhatárokon. Budapest nem pusztán egy közigazgatási egység, egy önkormányzat által kezelt metropolisz, hanem a magyar nemzet szimbolikus fővárosa. A határon túli magyar közösségeink számára – legyen szó rólunk, Erdélyről vagy a Délvidékről – az augusztus 20-i ünnepség és annak fénypontja a nemzeti egység látható bizonyítéka.

Azt üzeni nekünk, hogy létezik egy közös kulturális és történelmi tér, amelynek mindannyian részei vagyunk, függetlenül attól, hogy a sors a határ melyik oldalára sodort bennünket. Ha ezt a közös szimbólumot elengedik, azzal a határokon átívelő kapcsok egy fontos, érzelmi pillérét gyengítik meg.

Természetesen a hagyományőrzés nem jelentheti a modern világ kihívásainak figyelmen kívül hagyását. Az ökológiai lábnyom csökkentése, a légszennyezés mérséklése és a háziállatok védelme valós társadalmi igények. A megoldás azonban nem a teljes elengedésben, a tradíció radikális felszámolásában rejlik, hanem az evolúcióban. A technológia fejlődése ma már lehetővé teszi, hogy a hagyományos pirotechnikát ötvözzük a modern fény- és lézershow-kkal, drónjátékokkal, vagy akár környezetbarátabb, csendesebb technológiákkal. Ezzel megőrizhetjük az ünnep méltóságát és látványát, miközben választ adunk a jogos környezetvédelmi aggályokra is.

A hagyományok nem kőbe vésett, merev dogmák, de nem is olyan eldobható használati tárgyak, amelyeket az éppen aktuális trendek szerint könnyűszerrel lecserélhetünk. 

Egy közösséget a közös történetei, szimbólumai és ünnepei tartanak meg a nehéz időkben. Ha mindent lefejtünk magunkról, ami egy kicsit is bonyolult, költséges vagy vitatott, végül egy olyan kulturális űrben találjuk magunkat, amelyet semmilyen racionális várostervezés nem tud majd kitölteni.

A tűzijátékot tehát nem elengedni kell, hanem a kor követelményeinek megfelelően megújítani – hogy még sokáig a nemzeti összetartozás fényes jelképe maradhasson a Duna felett.