CINK

A vak irigység és a meggyőzhetetlenek 2026. okt. 15.

Benne vagyunk a választási hajrá sűrűjében. Az elmúlt hetekben annyi kézfogásban, beszélgetésben, őszinte mosolyban és néha bizony fáradt pillanatban volt részem, ami egész évben feltölti az embert. Az emberekkel való találkozás az, ami értelmet ad ennek az egésznek: hallani a problémáikat, látni a reményeiket, és együtt gondolkodni a jövőről.

De mint minden kampányban, most is felszínre törnek azok az emberi rezdülések, amelyek mellett nem tudok, és  nem is szabad szó nélkül elmenni. Mert lássuk be, van egy olyan választói réteg – szerencsére nem túl nagy, de annál hangosabb –, akiket semmivel, de semmivel nem lehet meggyőzni.

Ezek az emberek nem adatokra, nem programokra, nem elért eredményekre vagy jövőképre kíváncsiak. Őket a saját belső, megkövesedett sérelmeik irányítják. Legtöbbször az irigység és a saját frusztrációjuk hajtja őket, amit képtelenek feldolgozni, ezért kivetítik a környezetükre.

Ismeritez ezt a típust: amikor már érdemben nem tudnak mivel támadni, amikor elfogynak a szakmai érvek, akkor nem marad más számukra, mint a zsigeri tagadás. Nincs mögötte magyarázat, nincs koncepció, csak annyi: „nem, és kész.”

Amikor már pletykálni sem tudnak mit, mert lassan kifogynak a kitalált történetekből, és nehezen találnak fogást az emberen, akkor jön a legabszurdabb fordulat.

Ilyenkor az ember csak néz, és nem hisz a szemének. Mert ez a réteg inkább karikázza a kilométerekben odébb élő, a mi ügyeinket hírből sem ismerő jelölteket, csak ne a saját falujának a gyermekét támogassa.

Mi a logika mögötte? A tévképzet, hogy majd más biztosan jobban fog harcolni ezért a helyért. Hogy majd egy idegen fog kiállni a mi utcáinkért, a mi közösségünkért, a mi jövőnkért. Azt hiszik, hogy egy messziről jött embernek ez lesz az első számú prioritása, míg annak, aki itt született, itt él, itt épít jövőt, és minden kövezetet ismer, háttérbe szorul a szülőföldje.

De ne áltassuk magunkat: ez nem a racionalitásról szól. Ez a döntés nem a közösség érdekeiről, nem a fejlődésről és nem is a jövőről tanúskodik. Kizárólag a vak irigységről és a kicsinyességről.

Arról a nyomasztó emberi gyengeségről, amely képtelen elviselni, ha valaki a saját köreiből próbál tenni, építkezni és előrelépni. Inkább választanak mást, csakhogy ne kelljen elismerniük a földijük munkáját. Ez a fajta rosszindulat nem épít semmit, csak rombol; nem hoz megoldást semmire, csak mérgezi a környezetét.

Vajon ezek az emberek hogyan tudnak reggelente tükörbe nézni? Amikor pontosan tudják, hogy a döntésük mögött nem elvek, nem értékek, hanem a szándékos ártás és a gyerekes dac áll? Nem bántja a lelkiismeretüket az a tudat, hogy a saját közösségük esélyeit szabotálják, csak mert a belső dühük erősebb a józan eszüknél?

Én viszont nem az ő belső frusztrációjukra építek. A választási hajrá utolsó méterein sem fogom hagyni, hogy ez a rettenetes kicsinyesség határozza meg a mindennapjainkat. Nem a rosszindulaté a jövő, hanem azoké, akik érdemi munkával, egyenes gerinccel és nyitott szívvel állnak a közösség élére. Dolgozunk tovább – elkötelezetten, egyenesen és emelt fővel.