ILLIBERÁLIS

A virágvasárnapi villőzés Zoboralján – Élő hagyomány a közösség szívében 2025. ápr. 15.

A húsvét előtti vasárnap, azaz virágvasárnap különleges jelentőséggel bír nemcsak az egyházi életben, hanem a népi hagyományok terén is. A Felvidéken, különösen a Zoboralja falvaiban, a virágvasárnaphoz kötődő legjelentősebb népszokás a villőzés. Ez a máig élő hagyomány a tavasz köszöntését, a termékenység és az újjászületés szimbolikáját hordozza magában, miközben erősíti a közösségi összetartozás érzését.

A villőzés során fiatal lányok csoportjai – ünneplő ruhában, énekszóval – vonulnak végig a falun, kezükben színes szalagokkal díszített fűzfaágakat, úgynevezett villőket tartva. Ezek az ágak nem csupán díszek: a tavasz eljövetelének, a természet megújulásának, sőt a lányok férjhez menetelének jelképei is. 

Az énekek között gyakran hangzik el a kérdés: „Van-e maguknak virágvasárnapjuk?” – amelyre a házak gazdasszonyai válaszolnak, ezután édességgel, hímes tojással ajándékozzák meg a lányokat. Emellett a villőágakból lecsípett kis vesszőkkel megveregetik őket, a jókívánság kíséretében: „Mind menjetek férjhez!”

Ez a hagyomány különösen Zoboralján őrződött meg hiteles formájában. A falvak lakói generációkon át adták tovább a villőzés rítusát, amely ma is aktív része a közösségi életnek. 

A Magyar Néprajz enciklopédiája szerint hasonló tavaszi zöldágjárás vagy ágmenet más magyar nyelvterületeken is előfordul, például a Beregi Tiszaháton vagy a Sárközben. Ezekben a régiókban is fiatalok – általában lányok – énekelve vitték körbe a zöld ágakat, áldást kérve a házra, a termésre és az emberi életre egyaránt.

Hogy miért jó, hogy ezek a hagyományok ma is élnek? 

Mert összekötik a múltat a jelennel. A villőzés nem csupán szép folklór, hanem egyfajta közösségi emlékezet, amely megerősíti a faluközösségek identitását. A gyermekek és fiatalok számára lehetőséget ad, hogy megismerjék elődeik értékeit, részt vegyenek a közösség életében, miközben örömöt, játékot és tanulást is jelent. 

A hagyományápolás így nem egy múltba révedő szentimentalizmus, hanem eleven kapcsolat a gyökereinkkel – olyan érték, amit őrizni és ünnepelni érdemes.