ZSÍR

Almásy Gergely: Az emberfeletti születése a nihilizmusban (1. rész) 2025. febr. 8.

A Piros7es eddig is örömmel tette közzé az olvasók írásait, ám ezúttal teljesen új dologgal áll elő: Almásy Gergely filozófiai esszéjét tesszük közzé. Az írás – terjedelméből kifolyólag – több részletben fog megjelenni portálunkon. 

Amikor az alábbi gondolatokat papírra vetettem, a bevezető sorok még nem voltak készen. Tanácstalan voltam ugyanis azt illetően, milyen módon is kéne felvezetésemet elvégeznem, hogy az kifejezze a tartalom mondanivalóját. Sokáig kerestem a megfelelő példázatot, gyötrődtem a szokásos formai kérdéseken, hogy a bevezető tartalmazza-e a hipotéziseimet, esetleg a kutatás eredményeiből adjon egy kis ízelítőt, de figyelembe véve azt, hogy ezek közül egyiket sem tartalmazzák az alábbi sorok, úgy döntöttem más úton indulok el. Éppen ezért sokkal közelebb áll az esszé műfajához ez a dolgozat, mint egy tudományos munkához. Az utóbbi esetében azonban senkit se tévesszen meg a lábjegyzetek sora, ettől még ugyanis nem válik tudományossá egy munka, csupán törekedtem megindokolni és levezetni egyes állításaimat, hogy érthetőek legyenek az összefüggések. Mindezeket szem előtt tartva munkámat leginkább ahhoz a törekvéshez tudnám hasonlítani, ami jellemezte azt a kalandort, aki ki akart jutni az Aruvimi-erdőből. 

Molnár Ferenc alkotta meg ezt a sűrű, fákkal, indákkal beborított félelmetes dzsungelt, ahonnan csak egy titok birtokában lehet kiszabadulni. Én ezt a titkot most felfedem itt a nagyvilág előtt, ha esetleg más kalandor is eltévedne sűrű rengetegében. A titkos tudás a következőképpen szól: 

A titok nyitja az, hogy az erdő csak akkor rettenetes, ha így ránéz az ember és azt képzeli, hogy egyszerre kell minden akadályt leküzdeni. Stanley úr úgy hatolt át az erdőn, hogy minden egyes indát külön vágott el, minden egyes gyökeret külön-külön fűrészelt át, minden egyes keresztben fekvő fatörzsön kézzel-lábbal kapaszkodott keresztül s így ért végére sok havi keserves munka után a rengetegnek. Az egész erdőtől meg lehetne ijedni, de egyetlenegy gyökértől nem. Stanley úrban az tartotta a lelket, hogy mikor ment, sohasem az egész erdőt nézte, sohasem az egészre gondolt, hanem mindig csak azzal az egyetlenegy darab fával vagy ággal foglalkozott, ami éppen az útját állta. Stanley úr mesterségesen megölte magában az általánosításra való hajlamot s kifejlesztette a kis részletek iránt való érdeklődést. Ha minden percben az egésszel állott volna szemben, elcsüggedt volna. De mert mindig csak a lába elé nézett, megjött a bátorsága, mert igy szólt: „ezzel az egy rongyos kiálló gyökérrel elbírok.” S igy bírt el minden egyes gyökérrel, indával, kődarabbal, fatuskóval, amíg egy szép napon azon vette magát észre, hogy átvágta magát a világ legrémesebb erdején.[1]

Az én esetem azért másabb Stanley úrétól, mert míg ő egy ponton lépett be ebbe a farengetegbe, addig én mozdulatlanul álltam egy helyben, és észre sem vettem, hogy maga az erdő nőtt körém, minden akadályával és félelmével együtt. Nem zárom ki azonban annak lehetőségét, hogy én teremtettem tudattalanul, de az sem elvetendő, hogy észrevétlenül, lassan, inda-indát, bokor-bokrot és fa-fát követve jött létre, hogy ha majd végre elég nagy lesz, észrevegyem kilátástalan helyzetemet. Hát, jelentem, elég nagy lett ez a kilátástalanság, és ha az egész monstrumra tekintek, tényleg félelemmel tölt el a kijutás lehetetlensége. Ha Friedrich Nietzsche lennék, biztosan élvezném a helyzetemet és boldogságomat találnám meg eltévelyedésemben.[2] De mivel platóni lelkülettel vágok utat a rengetegbe, rémületem egy ponton csodálkozássá válik és a kijutás lehetőségével azonosítom az Aruvimi-erdőt. Az évszázadok fatengere ugyan eltakarja a kijáratot, de minden egyes kis lépés, az aktuális akadály leküzdése előbb-utóbb megnyitja az utat.

Ezt tartottam szem előtt, amikor ebbe a vállakozásba belefogtam. Nem tudtam, merre kell indulnom, de elindultam, mégpedig úgy, hogy az egészről szándékosan tereltem el figyelmemet, hogy a nagyság súlya nehogy megtorpantson törekvésemben. 

Azt mondják a régi feljegyzések, hogy amikor Szókratészt egy probléma gyötörte, megállt, hol a csillagokat bámulva, máskor maga elé nézve és addig nem folytatta tovább útját, amíg végére nem ért a dolgának.[3]

Ilyenkor nem törődött a külvilággal, jöttek-mentek körülötte, és már olyan megszokottá vált ez a jelenet, hogy nem is foglalkoztak vele az ókori Athén polgárai sem. Mikor egy probléma annyira átjárja a gondolatokat, hogy az ember szinte csak megdermed tőle és a hétköznapi világ hirtelen másodlagossá válik, akkor találja magát az ember igazán az Aruvimi-erdő fogságában. Ez egy láthatatlan világ, és az erdő mindig akkorára nő, amekkora maga a probléma. Azonban ha az ember itt elindul és érjen el bármeddig, legyen az akár csak céltalan bolyongás vagy esetleg a kijutás reménye, a hétköznapi életet gyökeresen fogja megváltoztatni. Más célja nincs is csak ez az egy, a megváltoztatás, ami során a valóság hozzárendelődik mindahhoz a tapasztalathoz, amit itt ebben a misztikus erdőben meg lehet szerezni. 

Sürgető ez a küldetés, hiszen tudjuk már egy ideje, hogy nihilizmusban élünk, de azt még nem tudjuk, hogy szükségszerű volt-e ez az elértéktelenedés vagy a dionüszoszi szellemiség romboló – vagy éppen építő – hadjáratának eredménye. 

És nem éppen ez a nihilizmus formálta olyan sűrűvé és félelmetessé az Aruvimi-erdőt, hogy a kijutás nehézzé vált és tovább már nem egy rendezett természeti képződményről kell beszélnünk, ahol a nyugodt peripatetikus sétáinkat meg tudjuk ejteni? Rátelepedett, jobban mondva benőtte minden nem kívánatos gyökér, inda, bokor és fa, amin csak úgy lehet keresztüljutni, ha a titok szerint járunk el: elfordulva az általánosítástól, mindig csak a konkrétumokra hegyezzük tekintetünket. Pont így tettem, amikor elindultam. A titok birtokában nem engedtem annak a sokszor elkövetett hibának, hogy az egészet tartottam szem előtt. Minden alábbi gondolat hát ebből a megfontolásból született, mégpedig azzal a céllal, hogy a nihilizmuson keresztül vágjam magam és kijussak abból az évszázados labirintusból, amiben annyira könnyű eltévedni. 

Választ kívánok adni ez mellett arra a háttérben megbúvó kérdésre is, amit ugyan direkt módon igazából fel sem tettem, de reményeim szerint ehhez a válaszhoz fog eljutni az egész dolgozat végpontja. Ez abban a vívódásban merül ki, hogy

a nihilizmus vajon egy belső lelki kiüresedés vagy inkább egy külső tényező, ami a lelket üresíti ki. 

Szétválasztható-e egyáltalán a kettő és lehet-e a történelem eredménye egy mindent átható nihilista elértéktelenedés. Mindezek tisztázásánál azt tartottam szem előtt, hogy milyen változásoknak kellett történniük ahhoz, hogy jelenkorunk kiszoruljon egy egyetemes keretrendszerből és az individuáció talajára lépve – ami José Ortega Y Gasset szerint maga a történelem[4] – az ember önálló individuumként a nihilizmusban megtalálja saját helyét és azt építse – tudatosan vagy éppen tudattalanul. 

Ha valóban igaz, hogy az ember Isten halála után megszabadult korábbi értékrendszerétől, legyen az akár etikai, morális vagy éppen metafizikai, ezzel utat engedve az individuummá válásnak és annak megélésének, akkor csak úgy tud ebből a körből kiszabadulni, ha ezt elutasítva újra magasra emeli tekintetét oda, ahol az örök ideák visszaragyognak a „közös világba”. Ezzel jön létre egy olyan előfeltétel, ami kiszorítja a felszabadult individuum teremtő erejét, amivel a nihilizmust táplálja. Friedrich Nietzsche meg is jelölte ezzel népét, mégpedig emberfeletti embernek, akiket felszólít arra, hogy

amit a világnak neveztetek, azt még előbb magatok teremtsétek meg: értelmetek, képetek, akaratotok, szerelmetek legyen azzá.[5] 

Ne csodálkozzunk hát azon, hogy ennek a felszólításnak eleget téve pusztává és kiüresedetté vált a világ, mert csak ilyen viszonyok között képes az új idők embere új világot teremteni, amiben végre otthonosan érzi magát. Legfőbb tanítójuk pedig így buzdítja őket tovább az új életre: „Ne engedjétek, hogy erényetek a földiektől eltörpüljön és szárnyaival az öröklét falait verdesse! Ó, mennyi erény röpült így szélyel mindenkoron! Vezessétek vissza, mint én, az elröpült erényt a Földre – igen, vissza a testhez és az élethez: hogy értelmet adjon a Földnek, emberi értelmet!”[6] Vágjunk hát bele az említett visszavezetés megértésébe egészen a kezdetekig, ami az Aruvimi-erdőt számomra olyan sűrűvé teremtette.

(Folyt. köv.)

Második rész

[1] Molnár Ferenc: Az Aruvimi-erdő titka. Magyar Helikon Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1978, 69.

[2] “Nem találok kiutat; mindaz vagyok, ami nem talál kiutat.” In.: Friedrich Wilhelm Nietzsche: Az Antikrisztus (ford.: Csejtei Dezső). Attraktor Kiadó, 2005, Máriabesenyő-Gödöllő, 8.

[3] Platón: Szókratész védőbeszéde, A lakoma (ford: Devecseri Gábor, Telegdi Zsigmond). Európa Könyvkiadó, 2004, Budapest, 64-65.

[4] “Még vázlat szintjén sem létezik olyan tanulmány, amely feltárná, hogy milyen mértékű individualitást hagyományoztak az emberi létre a múlt korszakai. (…) amint Herbert Spencer, ez a becsületes mérnök, de csapnivaló történész vélte – a történelem előrehaladásával egyre nő az ember tere, hogy sajátos individuum legyen.” In.: José Ortega Y Gasset: Tömegek lázadása (ford.: Scholz László). Nagyvilág kiadó, 2003, Budapest. 29.

[5] Friedrich Wilhelm Nietzsche: Zarathustra. Mindenkinek szóló és senkinek se való könyv (ford. Fényes Samu). Anno Bt. Laude Kiadó, (i.n.), Budapest. 105.

[6] Friedrich Wilhelm Nietzsche: Zarathustra. Mindenkinek szóló és senkinek se való könyv (ford. Fényes Samu). Anno Bt. Laude Kiadó, (i.n.), Budapest. 96.

Nyitókép:  https://ethics.org.au/wp-content/uploads/2019/04/freidnek-nietzsche-big-thinker-2.jpg