ZSÍR

Almásy Gergely: Az emberfeletti születése a nihilizmusban (2. rész) 2025. febr. 10.

Folytatjuk Almásy Gergely filozófiai eszmefuttatását.

Platón jelentősége a gondolkodás történetében vitathatatlan. A nagy angol matematikus és filozófus Alfred Whitehead nem hiába nyilatkozott úgy, hogy az egész európai filozófia nem más, mint Platónhoz fűzött lábjegyzetek sora.[1] A látszatvilág és a reális létező között feszülő kapcsolat vizsgálata egész korokat babonázott meg és az első csodálkozásból, ami Platóné volt, bontakozott ki a teljes európai filozófiai gondolkodás. Persze ez nem csak a görög filozófus érdeme, hiszen Szókratészt is a neve mellé kell tennünk, akit a legnagyobb mesterének tekintett. Minden elkövetkezendő filozófus vizsgálódásai során a lét kettőségét tartotta szem előtt, direkt vagy indirekt módon. 

Nem is tehettek volna máshogy, hiszen ez jelenti a filozófiát, a szó eredeti értelmében, ami Szókratésztól származik: philo sophein. Persze tisztában vagyunk azzal, hogy már Püthagorasz is használta ezt a kifejezést, de mégsem az ő misztikusabb meglátásai lettek a kiindulópontok, annyira nem, hogy a filozófiatörténeti tudomány meg is különbözteti a szókratésztól kezdődő korszaktól, így maradva a preszókratikus jelző fogságában. A bölcsesség szeretete platóni értelmezésben nem másban, mint az ideák világának fürkészésében bontakozik ki. Nyilatkozzon meg ez a vizsgálat akár René Descartes kételkedésében, Karl Jaspers átfogó tartalmának interpretálásában, akár Johann Gottlieb Fichte percepció értelmezésében, vagy a nagy bölcselő Immanuel Kant transzcendentális filozófiájában. Munkásságuk egytől-egyig az első bölcs csodálkozásából következik, legyen az akár tagadó, akár igenlő álláspont.

Nincs más forrása a filozófiának, az európai magas gondolkodásnak, mint Platón. Ez a kijelentés kissé úgy tűnhet, hogy a filozófia tudománya egy egyszerű Platón-interpretáció, de munkássága a személyén túlmutat azzal, hogy a gondolkodást ráirányította az ideák világára. Ez az a hely, ahova kivezette híres barlangjának rabszolgáját, és megmutatta, hogy van tovább az árnyékok táncának szemlélésén túl is. Ott kezdődik a valódi világ, a tökéletes formák és eszmék birodalma, amiben a legnagyobb boldogságot érheti el az ember. Az ideák világához vezető utat ki is kövezte. Diaretikus módszerével vágta magát végig mindazon, ami csak útját állta vállalkozásában. A látszatigazságokat (doxa) jól elkülönítette a valódi létezőtől (einai) és addig-addig kényszeritette ki a válaszokat beszélgetőpartnereiből, amíg önként nem jutottak el a szókratészi legvégső formulához: a nem tudáshoz. Egy valamit tudok, hogy semmit sem tudok. Ezt mindenkivel kimondatta, aki kicsit is biztonságban érezte magát saját periodikus álláspontja melegében. 

De hát mi más vezetne el az ideák világába, mint éppen ez? A nautika a látszat lebontásának tudománya. Célja, hogy a tiszta formához eljusson általa az ember és ne ragadjon le puszta véleményeknél, hanem a végső megdönthetetlen igazsághoz érjen fel, ahol a „semmit sem tudni” nehéz terhe hirtelen könnyűvé válik, mert 

a tudás igazi formája az, ha valaki felismeri saját tudatlanságát.[2] 

Ez az önmegadás tiszta pillanata, amit a látszaton túlmutató metafizikai vizsgálódás megkövetel. Fontos azonban még egy valamit tisztáznunk, mielőtt továbblépnénk. Az elmondottak fényében világossá vált, hogy az európai ember Platón barlangjában tanult meg gondolkodni. Éppen ezért tudjuk, hogy ahol árnyék van, ott kell lennie valaminek, ami az árnyékot eleve lehetővé teszi. Még ha a látszatvilágban is élünk, tehát az árnyékok között, muszáj lennie valaminek, ami önmagán túlmutatva, magasabb, megnyilvánító érvénnyel rendelkezik. Ezt az árnyék meglétéből, azaz a jelenségek létezéséből tudjuk visszavezetni, mégpedig azok ősforrásához. Mindez túlmutat az érzéki valóságon és csakis metafizikai lehet, mert éppen az érzéki szférát kell meghaladnia, abban nyeri el természet utáni lényegét. Ugyanis a tapasztalat 

tartalmazza egyrészt a szakadatlan változó jelenséget, amit érzékileg észlelünk, valamint a változatlan, a jelenségek hullámzásában megmaradó lényeget, amit megismerünk ugyan, de érzékileg nem észlelhetünk.[3] 

Ezek az önmagukkal azonos változatlan lényegek, amik mindig tökéletesek és a látszólagosban mindig ott vannak, mint az egészet összetartó szubsztanciák. 

Ha már szubsztanciáról beszélünk, nem mehetünk el az mellett, hogy ne említsük meg Arisztotelészt, aki nagyon alapos munkát végzett ezzel kapcsolatban. Kategóriáival behatárolta a létezőket, amik az mellett, hogy kijelentésmódok, egyidőben ontológiai alapformák is. Ez alól a szubsztancia sem kivétel. Platón szemszögéből nézve azonban mégiscsak maradnánk az idea fogalmánál, mivel Arisztotelész meglátásai már továbbgondolása Platón ideatanának, aki mintegy – metaforikusan szólva – lehozta az érzéki világba az ideákat és szerinte szubsztanciaként manifesztálódnak az egyes létezőben. Így nincs szükség külön szellemi szférára, ahol az ideák léteznek. A két filozófus viszonyát egyébként nagyon jól kifejezi Raffaello Athéni iskola c. festménye, ahol középpontban állva Platón egyik kezével felmutat az ideák világára, másik kezében tartva egyik munkáját a Timaoszt, míg Arisztotelész egyik kezében az Etikát tartja, másik kezével pedig a földre mutat, ezzel érzékeltetve, hogy az igazságot itt, a látszatvilágban kell megkeresni. Ez is egy jó példája annak, amit már fentebb említettünk, mégpedig Platón jelentőségét a filozófiai gondolkodás hagyományában, hiszen Arisztotelész is elsősorban Platón csodálkozásából indult ki.

Még ha a szubsztancia valóban behatárolt a kategóriák által és éppen ezért válik észlelhetővé, nem hagyhatjuk ki, hogy ne szóljunk a szubjektum jelentőségéről a szubsztancia meghatározásának szempontjából. Mitől válik evidensé az érzéki jelenségek folytonos változása mögött a nem változó lényeg megléte? Ez az a terület, ahova az érzékiség már nem tud behatolni, mégis a szubjektum tudatában van annak, hogy a lényeg ott van és a változásokban megjelenik, kifejeződik. 

Ha egy öntudattal nem rendelkező lény érzékeinek jelenik meg, akkor képes-e a nem változó lényeget észrevenni, vagy egyszerűen elmerül az érzékiség zúgó tengerében. Platón szerint minden létező az ősforrásból, az ideák világából származik. Van egy magasabb mérce, amiből születik és amihez viszonyul. Ennek megfelelően nincs tökéletes létező az érzéki valóságban, mert az érzéki tapasztalásból kifolyólag az mindig tökéletlen lesz. A tiszta lényegiség örök és változhatatlan, és csak metafizikailag lehet megközelíteni. Hogy ezek a formák vagy eszmék léteznek, az érzéki valóságnak is adnak egy ontológiai státuszt, mégpedig azt, hogy nem függetlenek, azaz létük nem magukban áll, hanem egy magasabb valósághoz tartoznak. Létük transzcendens és nem immanens. 

Ezzel szemben Arisztotelész nem állít fel egy szükséges szellemi tartományt a létezők megalapozására, hanem mindent megvádol kategóriáival, és beszorít az aktus és potencia állapotába. Így egy olyan logika felé halad a filozófia, amiben a világ a szubjektivitás felé zártan objektív lesz, hiszen a változatlan lényeg tekintetében a szubjektum kiszorul.[4] Ezáltal megkapja a létező önálló objektív létét és okait magában fogja hordozni. A szubjektumra így nincs szüksége, hiszen a lét aktus-potencia tan szempontjából egy megjelenés. 

Arisztotelész nem ismerte a szubjektum fogalmát és nem is igyekezett a szubjektumot megtalálni az objektumban, nem is kívánta abba belevetíteni.[5] 

Ezzel ellentétben Platón ideatana oda vezette a gondolkodást, hogy az ember keresni, kutatni kezdte az érzékek számára megnyilvánuló (árnyék)világ forrását. Tette ezt annak figyelembevételével, hogy a tökéletlen létezőknek egy tökéletes forrást állított és ez lett tulajdonképpen a legfontosabb, az első filozófia, azaz a metafizika. Tudatában annak, hogy a világ tökéletlen a másvilághoz képest, mégis ebből a másikból merítettek a gondolkodók olyan univerzális értékeket, más szóval transzcendentálékat, mint a szépség, a jó, az igaz, vagy az egy. Minden létező részesül a felsorolt predikátumokból, így megalapozva és hozzárendelve a létezést egy magasabb, metafizikai valósághoz. A szubjektum így nem szorul ki a világból, hiszen a transzcendentálék a kategóriákat megelőzve léteznek, de egy szubjektív megerősítést igényelnek, más szóval tudatot, hogy jelenlétük megjelenhessen – a humánum szempontjából – a létezőkben. 

Ugyan a skolasztikus filozófia oldaláról nézve a transzcendentálék olyan ontológiai jellemzők, amik rendelkeznek a megnyilvánitó forrásukkal, Istennel, létük mégis előfeltételezi a tudatosság jelenlétét, hogy azok érvényesülni tudjanak az egyéni tapasztalat szintjén. Nyilván egy öntudattal nem rendelkező lény, vagy akár rendelkező, de mondjuk alacsonyabb szinten mint az ember, annak a transzcendentálék mit sem mondanak, sőt teljesen lényegtelenek, mert a tapasztalat tárgyába nem tudnak behatolni, csak azzal képesek foglalkozni, ami érzékeik számára közvetlenül megjelenik.

(folyt.köv)

A esszé eddigi részei:

Első rész

[1] Lásd.: Alfred North Whitehead: Folyamat és valóság (ford. Fórizs László, Karsai Gábor). Budapest, 2001.

[2] Lásd: Platón: Szókratész védőbeszéde, A lakoma (ford. Devecseri Gábor, Telegdi Zsigmond). Európa Könyvkiadó, 2004, Budapest.

[3] Arno Anzenbacher: Bevezetés a filozófiába (ford. Csikós Ella, Bendl Júlia). Cartaphilus, 2001, Budapest. 48.

[4] Lásd: Mezei Balázs: A lélek és a másik. Ján Patočka és a fenomenológia. Atlantisz Kiadó, Budapest, 1988, 88-89.

[5] uo. 107.

Nyitókép: https://ethics.org.au/wp-content/uploads/2019/04/freidnek-nietzsche-big-thinker-2.jpg