ZSÍR

Amikor még januárban tél volt… 2025. dec. 12.

„Bezzeg a mi időnkben”, ha meg akartak bennünket büntetni úgy, hogy tényleg fájjon, akkor szobafogságban szenvedtünk (ma az a büntetés, ha kizavarják a gyereket a levegőre) amíg a barátok, a bandatagok felszántották a szülőfalunk határát az erdőktől a patakon át az Ipolyig, vagy még tovább…

Karácsony után törvényszerűen jött egy nagyobb mennyiségű hó és a rendes hideg, ami három dologra ösztökélte a falu népét: síelés/szánkózás a falutól távolabbi dombokon, korcsolyázás a bányatavakon, ártéri területeken, és focikázás ezerrel a hóban!

Hétközben hazaértünk koradélután, ledobtuk a bőrből készült iskolatáskát a sarokba, betoltuk gyorsan a bendőnkbe nagyanyánk főztjét, felkaptuk a nehéz síléceket, a kert végében felcsatoltuk és mint a Delta bevezető filmjében, - hóban-szélben, - csapatokban gyalogoltunk a dombok felé. Hétvégenként már reggel kint volt a fél falu, tapostuk a 20-30 cm-es havat, hogy legyen megfelelő pályánk, plusz ugratót építettünk, ahol aztán szakavatott társaink mérték az ugrásaink hosszát.

Aztán délben húztunk haza, várt a forró leves és egyéb finomságok, rövid szócsata után (leckét mikor akarod megcsinálni!?) gyalogoltunk a korcsolyával meg a hokibottal a vállunkon a folyóparti jégre. Az a rengeteg, messzire ellőtt korong valahol ott nyugszik most is az agyonszabályozott Ipoly mellett a szántóföldek mélyén.

Látástól vakulásig élveztük a téli örömöket, végkimerülésig, és mindezt ingyen, mert nem jártunk a messzi hegyekbe, sem a városi sportcsarnokba, minek is, amikor mindent megkaptunk a természettől, otthon.

A hóban focizás már csak hab volt a tortán. A „kopacskiba” nejlonzacskót húztunk a vastag zoknira és indult a buli a piros bőrlabdával. Remek alkalom volt a becsúszások gyakorlására, mert nem fájt senkinek sem, ha együtt zuhantunk a hóba. A kesztyűnkre fagyott a hó, de a telihold fényében estig ment a meccs. Soha olyan jól nem esett a „masinában” ropogósra sült friss hurka, kolbász, fehér kenyérrel, uborkával, mellé a forró citromos tea…most is összefolyik a nyál az ember szájában és érzi a múlt idő vacsoráinak illatát.

Valamilyen csoda folytán túléltük ezeket a „rendkívül veszélyes” időszakokat mobiltelefonok nélkül. A szüleink nem aggódtak, hogy vajon mi van velünk, mert együtt voltunk és ha történt is egy bokaficam vagy valaki alatt beszakadt a jég, akkor a csapat azonnal átalakult mentőalakulattá és a sérült, pórul járt személyt hazakísértük. Ez volt a világunk rendje és működött.

Ma egész évben üresek a falusi focipályák, fölöslegesen kaszálja le az önkormányzat, max a falunapon tapossa a nép a gyepet. Tél már régen nincs. Se hó, se jég, csak poshadt szürkeség és köd, az utcák kihaltak a hétvégeken, a gyerekek otthonról beszélgetnek egymással a mobiljaikon keresztül, aztán a testnevelés órán már egy bukfenc is gondot okoz sokuknak…

Olvasom, hogy Ausztráliában lekapcsolták a gyerekek mobiljairól a közösségi oldalakat. Jó lesz figyelni, hogy mit vált majd ki belőlük ez a „büntetés” és meggondolandó a bevezetése nálunk is. Bizonyára lesznek majd elvonási tünetek, pszichés problémák, de mindenre van gyógyír, például a túrázás, játékok a szabadban, a közvetlen környezet felfedezése, a természetjárás. Ha hó nincs, a bakancs is jó, mármint a túrabakancs.

Vannak helyek, ahol a fiatalok nonstop kint vannak a természetben, bakancsban, csakhogy azt katonai bakancsban abszolválják a harcmezőn és a „játékban” nincs három életük, mint a mobilapplikációban, csupán egy, a saját valósi életük és ha azt elvesztik, akkor vége mindennek.

Becsüljük meg azt a jó világot, amiben élünk, ha egyáltalán képesek vagyunk felfogni, hogy ez a világunk, minden világ legjobbika. Soha ilyen jólétben és kényelemben nem élt egyetlen generáció sem, mióta nemzetként létezünk.

Lehet, hogy ezekből az EU-támogatásokból műjégpályákat kellene építeni a falvakban és ingyen korcsolyát biztosítani a gyerekeinknek, plusz kikapcsolni a mobiljaikat és kihajtani őket a jégre!

Mi meg szürcsölnénk a rumos teát a palánknak támaszkodva, aztán beszállnánk a hokimeccsbe…