ZSÍR

Az evés próbája a puding, amely nem alulról építkezik 2025. dec. 1.

Nem kell értelmet keresni a fenti címben, amely a Magyar Szövetség kongresszusán elhangzott begyűjtött bájos bakik és butyita félreértelmezések zanzásítása, de ezt még megtoldom az egésznapos közös ülés végkifejletével:

Товарищи, конец!

Pozsony, a városrendezők rémálma, olyan, mint amikor egy doboz építőkockát kiborítasz a dobozból és össze-vissza szétgurul. Na kábé így néz ki a „főváros” 2025-ben. A hajdani koronázóvárosunkkal, ezt tették vele Beneš katonái az elmúlt száz év alatt. Valahol ebben az urbanisztikai horrorban került sor a MSZ országos kongresszusára, mert a novemberi hidegben megtalálta az esemény helyszínéül szolgáló üvegpalotát a jönni szándékozó küldöttek mindegyike. Voltak olyanok is, akik nem szándékoztak jönni, de ez nem azt jelentette, hogy a szellemük nem volt ott a gyalogjaik által. Ott volt, mert érezni lehett a gyülekezés alatti szerepjátékokban (kényszeredett széles mosolyok, teátrális vállveregetések, „őszinte” kézfogások) a lappangó bizonytalanságot azok aurájában, akik azzal a széndákkal (ukázzal?) jöttek, hogy megpróbálják meggátolni az elnöki reformok átültetését a párt alapszabályába.

A világ leglogikusabb dolga, ha a választópolgárt egyáltalán nem érdeklik az ilyen piszlicsáré dolgok, mint egy pártkongresszus szakmai vitája. Ők eredményt várnak, és nem kulisszák mögötti harcokat. Eredményt és sikert akarnak, mert ha az nincs, akkor az eredménytelenséget azzal díjazzák, hogy nem vesznek jegyet (ergo, nem választanak) a következő meccsre. 

Akik az utolsókig maradnak a csapat mellett, azok az ultrák, mert azok végig kitartanak, egészen a csapat megszűnéséig is. Dicsőséges tett (lenne) ez, de haszontalan. Ettől jobb, ha egy csapat frissül, fiatalodik, erősít és GYŐZ.

Ha már focis a hasonlat, akkor maradjunk is ennél. Nos az a baj z FC Magyar Szövetséggel, hogy a klubot fogva tartották a törzsgárdatagok, akiknek már a döntetlen is elég volt, meg az alsóbb ligákban való szereplés. Ők már nem akartak megdolgozni a felemelkedésért.

Kis pénz, kis foci – ez (volt) a jelszavuk.

Elég nekünk a helyi, meg a megyei pozíció, azt még félgőzzel elérjük, nem jó az nekünk, ha itt a fiatal csikók kitörni akarnak, mert a nagy rohanásban még kitörik a mi nyakunkat is.

Így hát úgy gondolták, hogy megpróbálják megszervezni, a (vér)frissítést a csapaton belül, nem megadni az „edzői stábnak” azokat a jogköröket, amelyek segítségével majd összeállíthatja a csapatot, csapatokat az egyes falusi, városi, megyei meccsekre. Nem megadni a jogköröket – azaz meghagyni azt a tarthatatlan állapotot, ami eddig is volt, hogy jópár esetben a párt elnökének semmiféle ráhatása nem volt arra, hogy egy-egy választási listán kik szerepeljenek a párt nevében.

A jó öreg játékosok nem akarnak kiöregedni a csapatokból, mert hát a régi alapszabály szerint ők irányítják a folyamatokat és ezt „alulról jövő építkezésnek” hazudják. Aztán ezt elhitetik pár tudatlannal, majd elküldik őket a kongresszusra, hogy puccsolják meg az elnöki reformokat.

Na ez az előre megfontolt (aljas?) szándék bűze terjengett a modern konferenciateremben az elején. Aztán kiderült, hogy a várt palotaforradalomból csak egy maga alá pisilő palotapincsi lett.

A kongresszus elsöprő többséggel megszavazta az elnök által felvázolt változásokat. Pont.

Az elején oly magabiztos dölyf is becsicskult. Ó, mily gyarló tud lenni ez a politikai élet…

Esély nyílt tehát arra, hogy a Magyar Szövetség teljesítményorientált, sikeres párt legyen, ahol nem elég, hogy a helyi meg a megyei „foci” jó kis kifizetőhelyként szolgáljon a politikába beleöregedett Bástya elvtársaknak, meg Döbrögiknek, hanem egy sikerre éhes fiatal(os) generációval végre maga mellé tudja állítani az országos szintű magyar politikától elszokott (de inkább elszoktatott) felvidéki magyarokat.

Hát akkor, hajrá!