MAGYAR KÁRTYA

Becsengettek 2026. szept. 2.

Szeptember elseje az év egyik legszebb napja a szülőknek: frissen vasalt ingek, ünneplőbe öltöztetett gyerekek, fényképező szülők, igazgatói beszéd arról, hogy a jövőnk a gyerekek kezében van. Ebben legalább mind egyetértünk. Csakhogy egyre kevesebb gyerek van. Szlovákiában 2025-ben alig több mint 42 ezer gyermek született, miközben a kilencvenes évek elején még évente 73 ezernél is több. Egy emberöltő alatt eltűnt évi harmincezer születés, szépen, csendben, statisztikai táblázatok soraiban. 

A magyar közösség helyzete ennél is különösebb, mert nekünk nemcsak azzal kell számolni, hogy kevesebb gyermek születik, hanem azzal is, hogy az egyre kisebb létszámból egyre kevesebben érkeznek meg a magyar iskolába. A szlovák oktatási minisztérium elemzése szerint a magyar anyanyelvű gyerekek mintegy 79 százaléka tanul magyar tannyelvű iskolában, vagyis nagyjából minden ötödik már máshol kezdi az iskolai életet. 

A két folyamat együtt már elég beszédes. Persze szeptember az igazgató a közösségről beszél, a politikus a jövőről, a szülő pedig hazafelé talán arra gondol, hogy vajon tényleg jó helyen lesz-e a gyereke. A folyosón közben ott lógnak a régi tablók. Feltűnik azokon mennyien vannak. Sok arc, sok név, sok gyerek. A mai tablók mellett nem az a legérdekesebb, milyen divat volt harminc évvel ezelőtt, hanem az, hogy hányan is voltak rajta. 

Mert lehet beszélni tantervről, tankönyvről, béremelésről, digitalizációról és oktatási reformról, ezek mind fontosak. De van egy ennél egyszerűbb kérdés is: lesz-e, aki beüljön abba a padba?

A csengő idén is megszólalt, a tanév elkezdődött, az iskola teszi a dolgát, ahogy mindig. Csak közben egyre kevesebb gyerek érkezik a kapuhoz, és az egyre kisebb számból is egyre kevesebben választják a magyar iskolát. Ezt nevezik statisztikának nevezni, demográfiai trendnek, de lehet oktatáspolitikai problémának is.

Ha ez a folyamat így folytatódik, az iskola folyosóján több lesz a régi tabló, mint az új, és akkor már aligha a statisztikai megfogalmazás lesz a legfontosabb. 

Persze addig is minden szeptemberben ugyanúgy becsengetnek. Elhangzik a Himnusz, készülnek a fényképek, a gyerekek elfoglalják a helyüket. És talán éppen ilyenkor volna érdemes egy pillanatra körülnézni, és nemcsak azt megkérdezni, hogyan tanítjuk majd a következő nemzedéket, hanem azt is: hányan lesznek még benne, és mi a saját feladatunk abban, hogy ne fogyjunk el a térképről.