ZSÍR

Béke van, felejts el minden háborút… 2025. dec. 12.

Rövid szó, csupán csak pár betű

Béke

Mier

Peace

Мир

Az a „gondunk” ezzel a szóval, hogy elcsépelt, és ami elcsépelt, annak veszik az értéke. Persze több ilyen kifejezés is van: jólét, jog, demokrácia, szabadság, szeretet. Ezek mára mind devalválódott kifejezések. Miért van ez így? Talán azért, mert egy idő után megszokjuk a jót, belesüppedünk a jólétbe, a jogainkat természetesnek vesszük, a szeretet is egy kiüresedett érzés lesz ebben a nihilista világunkban, mert kiszorítja azt az élvezet, az egoizmus, az énközpontúság, pedig ezek nem a szeretet megnyilvánulásai.

Béke…a partneri kapcsolatban, a családban, a közösségeinkben, az országban. Ha béke van, egy ideig élvezzük, azután jódolgunkban unatkozni kezdünk és elégedetlenek leszünk, mint akiknek hiányzik a feszültség, a balhé által generált adrenalin.

Mintha már nem tudnánk békében, csendben, szeretetben létezni a másikkal, másokkal.

Erre formál ez a civilizációnak nevezett őrület. Már nem bírjuk a csendet és a nyugalmat. Minden villog és dübörög körülöttünk. Reggel a frászt hozza ránk a csengőhang, azonnal kell a zaj, ehhez ott a tévé, rádió, mobil meg a kávéfőző, aztán irány a meló, autóban, zajban. Munkahelyen zsongás, dübörgés, zümmögés, vibrálás, és ugyanez a délutáni vásárlás során is, meg egész este otthon.

Már éjjelre is filmen alszunk el, rosszabb esetben a mobilon futó zenére, ami egész éjjel ott szól mellettünk. Nincs csend, nincs béke, nincs időnk önmagunk belső csendjére. Hogyan is lenne, ha a modernitás minden eszközzel millió irányból zúdítja ránk a feszültséget.

És ha mindez nem elég, akkor a társadalmakat irányító politikusok munkaeszköze lett az állandó feszültség szítása. Nézzünk a síküvegeken keresztül a robbanást, a vért, a pusztítást, miközben majszoljuk a nassolni valót és fel sem fogjuk, hogy tőlünk 3-500 km-re embereket csonkít vagy ül meg egy bomba.

Nem értékeljük a békét sem a párkapcsolatban, sem a családban, sem a kis- és nagyközösségeinkben.

Persze ki kell mondanunk néha olyan dolgokat is, amelyek kellemetlenek lehetnek a másik fél számára, de ezt sokszor képtelenek vagyunk békés módon megtenni, vagy ha úgy tesszük, akkor ezer olyan helyzet van, amikor a másik fél azonnal háborút indít ellenünk, perlekedik és perel, mert nem bírja elviselni a véleményünket, holott lehet, hogy ha elgondolkozna azon, akkor rájöhetne, hogy azok épp azzal a szándékkal születtek, hogy javítsanak egy adott helyzeten, vagy magán az illetőn.

Legyűrni, legyőzni a másikat, megsemmisíteni azt, sajnos ez dívik a világunk minden szférájában, miközben észre sem vesszük, hogy a nagy csatazajhoz szoktatott énünk mér fél a békés csendtől.

Félünk a saját belső csendünktől, mert ott kérdések visszhangzanak saját magunk felé, és rettegünk attól, hogy ezeket a kérdéseket meg kell válaszolnunk önmagunknak.

Hogy valójában milyen emberek vagyunk. Félünk önvizsgálatot tartani a belső csendjeinkben ezért inkább háborúzunk folyamatosan.

Mintha már nem tudnánk békében, csendben, szeretetben létezni önmagunkkal sem, nem tudjuk bevallani saját gyarlóságainkat, hibáinkat, mulasztásainkat.

Nem akarjuk ezt tenni, mert a saját magunkkal való őszinte szembenézés a legkeményebb dolog, de csakis innen indulhatunk el egy jobb úton, ahol tényleg meglelhetjük a békét és a szeretetet.

Hosszú ez az út, amíg a kezeink a szeretteink kezét elérik, de megéri, mert akkor érezzük majd igazán, hogy mennyire jó szeretni valakit valamiért és ezt a szeretetet visszaáramoltatva, megkapni.

De ezt egy földre szállt angyal, akinek neve is volt, Cipő, már rég imájába foglalta, nekünk, háborgó lelkű, háborúzó gyarló embereknek.

Te, aki mindezt elolvastad, fogadd el ezeknek a soroknak az üzenetét: ne háborúzz, szeress és akkor szeretetet kapsz, s talán, ha ezt sokan tesszük, akkor a béke és a szeretet valahol összeér egy akarattá.

Tegyünk egy próbát!