LIBERNYÁKULUM
Bezzeg a mi Busójárásunk nem kell nekik!
2026. febr. 14.
Ma van február 14-e. Ha nem néznénk naptárat, akkor is tudnánk, hetek óta ömlik ránk a rózsaszín máz, a kötelező csokoládé és a fröccsöntött szeretet. De álljunk meg egy szóra! Miért is kell nekünk feltétlenül és szolgai módon átvenni mindent, amit a tengerentúlról elénk tolnak?
Már megint itt van. A nap, amikor a virágboltosok kaszálnak, a férfiak pedig pánikszerűen próbálnak megfelelni egy olyan elvárásnak, amihez nekünk, itt a Kárpát-medencében vajmi kevés közünk van. A Valentin-nap nem más, mint a globális fogyasztói társadalom trójai falova, amit cukormázzal vontak be, hogy könnyebben lecsússzon a torkunkon.
Olyan lelkesen majmoljuk az amerikai szokásokat, közben mi készséggel lecseréljük a hagyományos Bálint-napi népszokásainkat (amikor a verebeket etetjük és az időjárást jósoljuk) a „Valentine’s Day” giccses parádéjára, akkor joggal várhatnánk el némi viszonzást.
Az amerikaiak is fogják a busójárást?
Látunk-e New York utcáin szőrös bundába öltözött, kereplővel zajongó alakokat február végén? Kivonulnak-e a manhattaniak a Times Square-re, hogy máglyát gyújtsanak és elűzzék a telet, ahogyan mi tesszük Mohácson évszázadok óta? Esznek-e ilyenkor fánkot az ohiói háziasszonyok, és ijesztgetik-e a lányokat fa álarcban a texasi legények?
Ugye, hogy nem.
Nekik a mi hagyományaink csak egzotikus érdekességek, ha egyáltalán tudnak róluk. Ezzel szemben nekünk kötelező jelleggel kellene ünnepelni az ő ünnepeiket, átvenni az ő gondolkodásmódjukat, és a saját képükre formált szeretetet vásárolni a boltban.
Ez nem kultúrcsere, hölgyeim és uraim. Ez kulturális gyarmatosítás, méghozzá a legfinomabb fajtából: az, amikor önként sétálunk bele.
Nekünk, magyaroknak nem kell importált romantika ahhoz, hogy szeressük a társunkat. A magyar ember nem attól szerelmes, hogy plüssmacit vesz, amire rá van írva, hogy „I Love You”. A mi szeretetünk a hétköznapokban, a kitartásban, a családi összetartásban és a közös küzdelmekben mutatkozik meg.
Nem az a baj, ha valaki meglepi a kedvesét. A baj azzal van, ha elfelejtjük, kik vagyunk. Ha elfelejtjük, hogy nekünk van egy Bálint-napunk, ami a tavaszvárásról, a természet ébredéséről szól, nem pedig a bankkártya leolvasásáról.
Szóval ünnepeljen mindenki úgy, ahogy jólesik. De talán nem ártana, ha a rózsaszín lufik között néha eszünkbe jutna: amíg Chicagóban nem égetnek koporsót a téltemetésen, addig mi se érezzük kötelezőnek, hogy amerikai módra szeressünk.
Maradjunk csak meg magyarnak.
Reding Itell



