ZSÍR

Chmelár: A szlovákiai magyarok kultúrája közös identitásunk szerves része 2023. febr. 1.

Két-három hete mutattuk be olvasóinknak (persze sokan már ismerték korábban is) Eduard Chmelár történészt, írót, publicistát, aki napjainkban egyre gyakrabban fejti ki véleményét a szlovák nemzettudat, a szlovák nemzeti identitás tárgykörében. A magyar kultúra napja előtt közzétett írásában ismét egy érdekes szeletét boncolgatta a témának, melynek címe az írás legfontosabb tételmondata is egyben: a szlovákiai magyarok kultúrája közös identitásunk oszthatatlan, szerves része. Milyen szép lenne, ha így látnánk mindannyian...  

Chmelár a feljebb említett, a Facebookon közzétett írásának legelején felhívja a figyelmet arra, hogy a magyar kultúra emléknapja mellett három fontos jubileumra is sor kerül januárban: mégpedig Petőfi Sándor és Madách Imre születésének, illetve a magyar himnusz megírásának 200. évfordulójára. 

Mint  fogalmaz:

„Több jó okunk is van arra, hogy szlovák környezetben is megemlékezzünk ezekről az évfordulókról.”

Hogy mindezt alátámassza, Petőfi Sándor, Madách Imre és Kölcsey Ferenc életének és életművének szlováksággal, illetve a mai Szlovákia területével keres kapcsolódási pontokat.

A magyar himnusszal kapcsolatban Pozsonynál találja meg ezt a közös nevezőt, mint megzenésítésének történetéről írja: „Erkel Ferenc, a kor leghíresebb magyar zeneszerzője, 1844-ben zenésítette meg. A történelmi feljegyzések szerint sokáig küzdött a verssel, mert nem találta a megfelelő dallamot - mígnem a harangok hangjában, amelyeket diákként hallott a mai Pozsonyban lévő bencés kolostorban, ihletet talált. (...) Erkel kompozícióját 1938-ban a pozsonyi születésű Ernest von Dohnány zeneszerző és karmester dolgozta át mai formájára. (...) A magyar kommunisták vezetője, Rákosi Mátyás megpróbálta rávenni az akkoriban legnagyobb élő zeneszerzőt, Kodály Zoltánt (aki élete jelentős részét Galántán töltötte és Nagyszombatban tanult), hogy komponáljon egy »új, szovjet típusú szocialista himnuszt«, de ő ezt határozottan elutasította.”

Majd az egyik legnagyobb magyar költőről is megfogalmaz néhány sort, ami már sajnos néhány szlovák mítosztól és enyhe túlzástól sem mentes: „mindkét szülője szlovák volt, a fiatal Alexander Petrovics az aszódi Szlovák Evangélikus Gimnáziumba járt, tízéves korában a pesti Szlovák Evangélikus Egyházközség prédikátora, Ján Kollár költő konfirmálta, Andrej Sládkovič osztálytársa volt Besztercebányán, a magyar diákok gúnyolták szlovák akcentusa miatt, és csak 20 éves korában változtatta meg a nevét magyarra, azaz csak élete utolsó hat évében emlegették Petőfi Sándor néven. Ezután azonban annál buzgóbb magyar lett. (...) A magyarok gondosan és tisztelettel őrzik legnagyobb költőjük, Petőfi Sándor hagyatékát.”

Bár Chmelár túlzott jelentőséget tulajdonít Petőfi felmenői szlovák származásának (nincs ember, aki „tiszta vérrel” úszta volna meg a Kárpát-medence népeinek olvasztótégelyében), magyarságát azonban nem vonja kétségbe. 

Petőfi Sándor a magyarok számára nemzeti hős, a magyar forradalom egyik atyja, aki a szabadságért harcolva halt meg. 

Nekünk, írja a történész,a szlovák és a magyar kultúra alapköve kell, hogy legyen, hiszen szlovák származása mellett több versét a mai Szlovákia területén írta.

Petőfi után Madách Imre művészetét méltatja a szerző, aki a mai Szlovákia területén található Alsósztregován élte le életét: „Itt írta leghíresebb művét, Az ember tragédiája című nagyszerű drámai költeményét, amelyet ma már a világirodalom olyan pilléreivel hasonlítanak össze, mint Dante Isteni színjátéka, Milton Elveszett paradicsoma és Goethe Faustja (...)Olvasóink közül még mindig kevesen ismerik ezt a művet, pedig a mai Szlovákia területén és szlovák környezetben íródott.” Chmelár kiemeli, hogy Madách szinte tisztán szlovák környezetben élt, ami irodalmi, kulturális és politikai szempontból is nagy hatással volt rá. A magyar parlament tagjaként a liberális politikusok azon csoportjához tartozott, mint például egy másik, szintén a mai Szlovákia területén született író, Jókai Mór, vagy a jeles államférfi, Deák Ferenc, akik a parlamentben a szlovákokkal való megegyezésre törekvő, mérsékelt politikát képviseltek. 

Chmelár jó szándékának elismerése mellett ezen a ponton le kell szögeznünk, hogy a szerző téved akkor, amikor a mai Szlovákia területét rendre úgy helyezi történelmi kontextusba, mintha annak minden négyzetcentimétere eleve szlovák nyelvű, többségében szlovákok által lakott terület lett volna a 19. században, ami például Jókai Komáromára, vagy a Petőfi Sándor életében nagy jelentőséggel bíró Selmecbányára sem volt igaz. És nem, ezeken a területen akkor sem csak szlovákok éltek, ahogy ma sem.

De koncentráljunk arra, ami összeköt, ne pedig arra, ami elválaszt!

Tulajdonképpen ezt szorgalmazza utolsó bekezdésében maga Eduard Chmelár is, akinek majdnem minden sorával magyarként is egyet lehet érteni:

„Ezért a magyar irodalom három óriásának e fontos évfordulóját arra használom fel, hogy felszólítsam a szlovák közvéleményt, hogy nemzeti kisebbségeink kultúráját szorosabban integrálja Szlovákia kulturális gazdagságába és történelmi örökségébe. Ez közös identitásunk szerves részét képezi, és ha egyesíteni akarjuk társadalmunkat, akkor ezt csak úgy tehetjük meg, ha tiszteletben tartjuk sokszínűségét és a lehető legtöbbet hozzuk ki egyediségéből. Az olyan költők, mint Petőfi és Madách, valamint az olyan zeneszerzők, mint Kodály és Bartók örökségét nem tekinthetjük idegennek, hiszen műveik a szlovák környezet (sic!) genius locijából táplálkoztak és merítettek. Nem várhatjuk el kedves magyarjainktól (sic!), hogy lelkesen énekeljék, hogy »Zastavme ich bratia, veď sa oni stratia, Slováci ožijú«, nem követelhetjük tőlük állandóan a hűséget, hanem olyasmit kell kínálnunk nekik, ami erősíti a közeledésünket, az összetartozásunkat, a közös polgári identitásunkat. 

Közös kulturális örökségünk az a nyelv, amely megnyitja az utat a megértéshez.”

Van még mit finomítani a kezdeményezésen, de kezdetnek nem is lenne rossz!