CSAK BÉKESSÉG LEGYEN!

Csernobil 39: amikor a levegő is hazudott 2025. ápr. 26.

Az én generációm csak hallomásból ismeri a történetet. Nem voltam még a világon, amikor 1986. április 26-án felrobbant a csernobili atomerőmű 4-es reaktora. Nekem ez a nap nem emlék, csak egy dátum, viszont a hatása, még most is itt kísért a falu határában, az öregek történeteiben, meg abban, ahogy nagyanyám ránéz az eperre, ha szerinte az túl nagy meg túl szép.

A Csernobil szó fogalom lett. Olyasmi, amiről ritkán beszélünk de ha előkerül, rögtön komolyabb lesz a hang. 

Egy nyugdíjas iskolaigazgatóval beszélgettem, aki akkor tanított, amikor ez a szerencsétlenség megtörtént. Nem nagy szavakat használt, csak mesélt és mesélt.

„Nem tudtuk, mi van” – mondta. „Csak azt, hogy valami baj van. A gyerekek fáradtabbak lettek, a levegő nehéz volt. A rádióban hallgattak, mi meg találgattunk. Később kiderült, hogy a szél hozta a sugárzást Ukrajnából.”

Hogy történhet ilyesmi? Egy egész világ hallgatott róla napokig? Mára Kiderült, hogy a csernobili katasztrófa nemcsak a világ egyik legnagyobb nukleáris balesete volt, hanem egy hatalmas rendszerhibáé is. A robbanás a hibás tervezés és a felelőtlenség következménye volt, de ami utána jött, az már igazi emberi tragédia, a szenvedés, a titkolózás, a késői beismerések.

Nekem, egy 2000 után született felvidéki srácnak, ez az egész talán csak tanulságot jelent. Hogy nem kell atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy belássuk, ha valamit nem tudunk kezelni, annak beláthatatlan következményei vannak. 

Az igazságot nem lehet örökké elhallgatni. A természet, legyen szó ukrán fenyvesről vagy tardoskeddi kukoricásról, nem kérdez, csak visel, és majd csendesen válaszol.

Tudom, hogy a csernobili robbanás gőz formájában szabadította el a radioaktív anyagot, és a szél vitte tovább, de a sziréna hangját hozzánk már nem fújta a szél. A hírek késve jöttek, a figyelmeztetések még később. Itt, nálunk állítólag nem szóltak róla napokig külön a hírekben. Azt se tudták pontosan, merre járt a felhő. De az emberek még emlékeznek arra, hogy nem lehetett leszedni a salátát a kertből. A világ nyugatabbi része pedig csak bámulta a felvételeket, ahol az erőmű izzó romjai fölött kékes fény dereng. 

 Bár nem éltem akkor, a múlt mégis hozzánk tartozik, különösen itt, a szülőföldünkön, ahol a hírek mindig kicsit másképp csapódtak le. 

Csernobil nemcsak egy ukrán város, hanem szimbólum. Az emberi hiba szimbóluma. A hallgatásé. Meg a bátorságé is, hiszen sokan, akik takarítottak, mentettek, áldoztak, nevük sincs a történelemkönyvben. 

Csernobil nem a múlt, hanem egy emlékeztető. Hogy mennyire fontos a felelősség, a tiszta kommunikáció, és az, hogy ne csak akkor figyeljünk oda, amikor már baj van.

Ha ma kinézek az udvarra, és fúj a szél, nem hoz magával különösebb veszélyt. A sugárzás talán elült. De a felelőtlenség, ha nem figyelünk, bármikor újra felrobbanhat.