ZSÍR

Csillag Balázs: Emberiség-pozitív - avagy hogyan kedveltem meg újra a sci-fi írást és olvasást 2025. máj. 24.

Az utóbbi pár évben egyre inkább igazat kellett adjak egyik írótáboros mentoromnak, Hizsnyai Zoltánnak abban, hogy a sci-fi, mint műfaj nem jó és nem érdekes. Noha nem is ugyanarról a tőről fakadt a véleményem, hiszen továbbra is vitatom, mennyire mozoghat ez a műfaj a fantasyhez hasonlóan a szépirodalom magaslatain (kortárs szerzők esetében elég gyakran beszélhetünk inkább gödrökről, de ez is, ahogy a fantasy, már más téma), a végkifejlet ugyanaz: valahogy ez nem köt le.

Az ok nagyon egyszerű: nem vagyok híve annak, hogy alábecsüljük magunkat, mint emberiséget a Naprendszeren, a galaxison vagy univerzumon belül. Hiszen mással sem lehetett az elmúlt pár évtized kiadott és népszerű regényeiben, novelláiban találkozni, akár irodalomi, akár más művészet berkein belül, hogy az emberiség valahol minden létforma mögött ott van. Nincs bennünk semmi különleges, mert az írók nem tartják sem magukat, sem társadalmukat méltónak úgy semmire, miközben a többi leírt fajt saját bolygónk állatvilágáról mintázzák, miközben adnak nekik pár vágyott képességet, mint amilyen a gondolatolvasás. 

Mi kicsik vagyunk, puhák, legrosszabb esetben férgek, legjobb esetben kapunk egy félvállról jövő „legalább valami alantas dologra jók” dicséretet.

Ez érvényes akkor is, ha az emberiség küzd azért, hogy elnyerje a helyét valamiféle galaktikus vezetőségben, vagy valami utolsó pillanatban összehozott véletlen húzással győzzön. De az utóbbi időben még az sincs már megengedve. Ezért főleg egy bizonyos „olvasztótégely” alapú gondolkodásmód önfényező kioktatását vonom felelősségre. Azzal győzünk, ha végre összefogunk, kidobunk mindenféle izmust, elfogadjuk egymást, sőt azonosulunk egymással, és majd akkor talán... TALÁN győzünk egy népirtó, kolonizáló faj ellen. Vagy oké, összefogtunk, de már túl későn.

Nálam ezt az egészet Cixin Liu A háromtest-probléma című trilógiája húzta alá. Egy megkeseredett lány az emberiség árulójává lesz, mert a saját faja megérdemli a pusztulást. Persze megkapjuk azért azt a kis előnyt a hódítani készülő fajtól, hogy a többszáz éves útjuk során mi, emberek sokkal gyorsabban fejlődnénk, mint ők, tehát le kell lassítani a fejlődést, mire megérkeznek, de hogyan vegyem ezt előnynek, ha közben az író lépten-nyomon azt sugallja, minden tervünkbe azért bukunk bele, mert mi, az emberiség, nem tanulunk a hibáinkból. Másrészről senki ne mondja nekem, hogy egy olyan faj, ami foton nagyságúra tud zsugorítani egy kvantum számítógépet, nem tudja megjósolni, merre és hogyan fog haladni három csillag között a bolygója, nem is beszélve arról, hogy egy intelligens faj olyan szintű kialakulására az adott körülmények közt annyi az esély, mint arra, hogy én holnaptól egy beszélő kanapé legyek.

Ennek apropóján ugorjunk kicsit korábbra, amikor is Douglas Adams csinált az emberiségből hülyét, bár az ő esetében ez inkább a tudatlanságból eredő hülyeség találkozása a galaktikus cinizmus hülyeségével. Ahhoz tudnám hasonlítani, hogy egy bennszülött találkozik egy könyvelővel, aki megpróbálja elmagyarázni, hogy mennyi halért kellene cserélni a fél disznót, ha nincs hűtő. Adams idegenjei nem a biológián, inkább a politikán és a társadalmi butaságokon alapulnak. És bár mindenki hülye, még itt is felbukkan az, hogy a tudatlan földlakó a boxzsák, aki természetesen mindent csendesen, magában fortyogva elvisel.

Negatívan állunk magunkhoz, akkor is, amikor egyedül vagyunk egy galaxisban, hiszen Frank Herbert Dűne ciklusában is magunknak teszünk keresztbe és egymást csapjuk be hosszú távon, miközben 

az író mindenért az ideológiák társadalmi befolyásoló erejét, annak elkerülhetetlenségét és kiszámíthatóságát hibáztatja.

Persze mindegyik felhozott, népszerű művet nagy vonalakban írtam le. Több minden van és lehet bennük, ami értékessé teszi ezeket még számomra is. Csak a helyzet az, hogy ezek az értékek a modern újramagyarázás miatt háttérbe szorulnak az emberiség alulértékelése mellett.

Amiben az az irónia, hogy minden más, erősebb idegent teljesen egyformának írnak meg, legfeljebb a nemi eltéréseket engedik meg maguknak, hogy ne bonyolítsák az olvasónak a helyzetet, mondván: a magad gyarlóságán és gonoszságán gondolkodj el, kedves olvasó, mert „Te Is Lenni Ember”.

Amikor már épp lemondani készültem a sci-firől, akkor került elém valami a Redditről. Igen a Redditről, amit nem becsülnek túl sokra... még én sem... még irodalmilag sem, mert a rajongói írások kilencven százaléka a menza sótlan, ízetlen spenótfőzelékéhez hasonló. Ez viszont kifejezetten a maradék tíz százalék.

A Humanity, F**k yeah (röv. HFY, magyarul leghelyesebben az „Emberiség, vazze” lehetne egy jó fordítás), rövidebb vagy hosszabb prózákban érdekes módon sokkal nyitottabb, mint a fent említett „olvasztótégely ideológia” emberiség-negatív szemlélete, ennek ellenére sokkal korrektebb is, legyen az a fajok közti kommunikáció, véleménykülönbség intézése, vagy az életformák közti biológiai eltérések, amik meghatározzák a kommunikációt az ebből adódó kulturális eltérések kezelésekor. Egyik leírt faj sem jobb a másiknál, vagy az emberi fajtól, csak vannak erősségeik, ahogy az emberi fajnak is. 

A HFY mint olyan, vagy az emberi fajról beszél egy földönkívüli szemszögéből, vagy az emberiségnek egyértelmű dolgot mutat be úgy, hogy az esetleg a földönkívülinek nem normális, 

legyen az akár azért, mert fiziológiailag lehetetlen, vagy mert törzsfejlődési szempontból a kultúra és a társadalom máshogy alakult ki, nem is beszélve arról, hogy a HFY-történetek egyik meghatározó eleme a bolygók kategorizálása az „éden” szinttől, ahol a körülmények úgy hozták, hogy a bolygón alig van földmozgás, az időjárás nem túl változékony, és a törzsfejlődési kényszer nem igényelte a faji sokszínűséget, egészen a „halálbolygó” szintig, ami számunkra ismerős is lehet, mert a Föld is ebbe tartozik, ami kicsit megtévesztő megnevezés, bár találó egy olyan faj számára, amely nem ahhoz alkalmazkodott, hogy a felszín 75 százaléka az egyik leggyakoribb oldószer, az időjárás változékony, és az élővilágának nem egy faja van, ami csúcsragadozónak számít, nem is beszélve a gravitációról. Magyarán: minden sarkon várhat valami, amitől egy éden kategóriájú bolygó szülöttje nem érzi magát biztonságban.

Nem meglepő módon a HFY történetek is csak abból merítenek, amit látnak, miközben nem felejtik el, mekkora előnyt jelenthet a képzelőerő vagy az élettartam. Mindezt ugyanolyan szépen alkalmazza akár a komoly hangvételű történetekben, akár a humorban is.

Hogy mondjak pár példát is erre: Bolygónk növényzete, elrettentés céljából irritáló anyagokat tartalmaz, emiatt pedig elkerülik a növényevők. Mit tesz az ember? Fűszernövényt csinál belőlük. Az alkohol egy oldószer, ahogy mondják, oldja a sejteket, oldja a gátlásokat, de nem oldja a problémákat. Egy ahhoz nem szokott földönkívüli faj számára ez tán meglepő, taszító, vagy épp elismerést kiváltó dolog lehet. Vagy épp elrettentő, ha azt vesszük, hogy a fogak kimutatása minden állatnál fenyegetést jelent... kivéve az embert, akinél ezt mosolynak is hívják.

A legjobb történetek ilyen apróságokból is kiindulhatnak. Az egyediséget használják hajtóerőként, hogy az egyediség, és ne az egyformaság fogjon össze két idegen fajt.

Végezetül, hogy egy olyan példát mondjak, ahol a kultúra az, ami megold egy konfliktust: A történet, ahol egy szükségképp erőszakosabbá feljődött faj, amely nem tulajdonít nagy jelentőséget a zenének, mégis elfogadja az emberi kemény rock zenét és a vele járó mosh pit pogó kultúrát Eddie Van Halen diplomata utódjától.