ZSÍR

Csillag Balázs: Hol az autó? (novella) 2025. máj. 9.

A Mentő hobbi rövid és talán független előzményeként.

Miki nem szerette az óvodát. Valahogy nem kötötte le a dolog. Maximum, amikor festeni kellett. A játékok ócskák, az étel nem jó, a hús rágós, a tanítónénik öregek, a többi gyerek meg... olyan, amilyen, csak nem olyan, mint ő. Persze ez nem azt jelentette, hogy nem tudott közösen játszani velük, csak ha nem volt muszáj, inkább kivett a dobozból egy játékot és egyedül játszott. Az említett kreatív foglalkozásokat is azért szerette, mert akkor mindenki a saját gyurmájára, rajzlapjára koncentrált.

És persze a következő rövid eset is ilyen alkalomhoz köthető. Miki édesanyja ismerte a fiát. Azt is tudta, hogy az óvoda és a nevelőnők se a legmegbízhatóbbak. Az egyik többszemélyes hinta már évek óta javításra szorult volna, és addig nem csináltak volna semmit, ameddig valaki meg nem sérül. Miki legnagyobb pechjére ez a későbbiekben egy maradandó heget jelentett a térdén, mikor leesett a hintáról, és egy kiálló fémlemez, igaz, nem túl mélyen, de belevágott a térdébe.

Ez utóbbit fontos volt elmagyarázni, hiszen ez adta az egyik alapot annak, hogy Miki édesanyja szépen illedelmesen, de határozottan elmagyarázza, az időszakhoz képest modernebb gondolkodású újonc nevelőnőnek, hogy Mikit nem kell a kisegítőbe tenni.

Absztrakt gondolkodás. A gyerekben a leegyszerűsítés, kinél hamarabb, kinél később, de olyan formán alakul ki, hogy a bonyolult fogalmakat és formákat, amiket a társadalom precízen kialakított magának, lefaragja egy egyszerű dologgá. Ez a faragás leginkább egy erőskezű favágó munkájához hasonlítható, akinek már csak a tompa élű balta maradt, így a végeredmény a gyermeki elmében a következő kritériumnak felel majd meg: „Ez most vagy valami, vagy megy valahova.”

A nevelőnő, mélységes aggodalommal az arcán, egy kékre festett rajzlapot nyújtott Miki anyukája felé. Mielőtt bármit is mondott volna a rajzlapról, azzal kezdte, hogy a gyerek csöndes, ha meg nem csöndes, sír, hogy haza akar menni. Gyanúsan magánakvaló, és hiányzik neki az egyik volt játszótársa, Moncsicsi, akiről meggyőződése, hogy egy képzeletbeli barát. Hiába. Az új nevelőnénik már megkapták a mára már elavult listát bizonyos szellemi zavarokra utaló tünetekről.

Anyuka nem igazán értette, hogy mi köze van ennek a kékre festett rajzlaphoz, így komoly tekintettel a lapra mutatott, illedelmesen, de határozottan utalva arra, hogy térjenek a tárgyra. Így tehát a nevelőnő, Emese tanítónéni, aki alig volt idősebb Miki anyukájánál, szomorúan magyarázta el a rajzlap értelmét, tökéletes nevelői képességének és megfigyelői készségének végső bizonyítékául.

Miki ugyanis, amikor odaadta a nevelőnőnek végleges művét, elmagyarázta, hogy az egy autó. Amikor Emese tanítónéni megkérdezte, hol van az autó, Miki csak azt válaszolta, hogy a garázsban. A garázsban, aminek kékre van festve a fala.

Miki anyukája elmosolyodott. Ez neki nem volt új. Tudta, hogy Miki nem akar ott játszani, ahol Lacika játszik, mert Lacika volt az, aki miatt megsérült a térde. Arról sem Miki, sem Lacika nem tehet, hogy Lacika mindenhol ott akar lenni. És az nem Moncsicsi, hanem Moncsika, akit tavaly átírattak a szülei egy másik óvodába. Hogy a többi gyerek nem emlékszik Moncsikára, arról Szilvia tanítónéni tehet leginkább, aki a kislány szüleinek a döntésén úgy megorrolt, hogy a kislánynak még a létezését is ki akarja törölni a gyerekek emlékeiből, ami nem olyan nehéz, tekintve, hogy Moncsika is egy visszahúzódó és magánakvaló kislány volt, valószínűleg azzal a problémával, amit most Mikire próbál „ráhúzni” a tanítónéni. A kislánnyal addig senki nem is foglalkozott, amíg Miki oda nem ment hozzá. Ami pedig a kékre festett lapot illeti, az már biztos, hogy Emese tanítónéni se mondta el a teljes történetet.

Mert az már kimaradt a magyarázatból, hogy Miki tényleg festett egy kék autót. Kéket, mert más szín nem volt előtte, és amikor kért másoktól, Emese tanítónéni nem hagyta, mert azt a másik színt más használja. Amikor megunta, hogy autókat, virágokat és fákat kell festeni, de más színe nem volt, csak az a fránya kék, és valami olyat akart volna festeni, amin van is értelme annak a kék színnek, mondjuk halat a vízben, új rajzlapot már nem kapott, mert Emese tanítónéni nem adott, mondván: Maradjon holnapra is, Mikike!

Miki nem ellenkezett és megtalálta a megoldást, hogyan fessen ugyanarra a lapra valami mást, ami nem az autó, de kék.

Ezt pedig Miki anyukája csak azért tudta, mert Miki elmesélte, Emese tanítónéni elkérte a festményét, azért nem tudta hazavinni, mint eddig, és mindent szépen, körmondatokban, ahogy Miki szokta, elmesélte otthon.