LIBERNYÁKULUM

Demokráciát ünnepelnek ott, ahol minket megaláztak 2025. okt. 29.

Ódor Lajos tegnap ünnepelt. Pontosabban posztolt. A magyarul is beszélő szlovák exminiszterelnök szerint 107 éve kezdődött a mi közös történetünk írása, amikor a csehek és a szlovákok végre maguk dönthettek saját sorsukról, s az első alkalom volt amikor együtt éltek Csehek, Szlovákok, Magyarok, Ruszinok, Lengyelek, Németek egy közös államban, közös demokráciában.

Jól hangzik. Kár, hogy nem igaz.

Mert aki csak kicsit is figyelt történelemórán – márpedig Ódor egy kiváló, színvonalas  magyar nyelvű gimnáziumban tanult –, az tudja: Csehszlovákia nem az első multietnikus állam volt a térségben. A Magyar Királyság, az Osztrák–Magyar Monarchia mind-mind többnemzetiségű államalakulat volt, ahol nemcsak együtt éltek, hanem egymás kultúráját is formálták. Csehszlovákia ezzel szemben a közösségek szétválasztásának és alárendelésének terepe lett.

Ódor finoman fogalmaz: „a pozemková reforma, centralizmus a jazykové obmedzenia zasiahli mnohých z mojej komunity” – sokakat érintett a közösségemből.
Nem, miniszter úr, nem sokakat. Mindenkit.
Abban az országban a kollektív bűnösség elve bevett gyakorlat volt. Minden magyar családot érintett kivétel nélkül a mesterségesen összetákolt állam rövid létezésének ideje alatt a bennünket ért atrocitások. Mindenkit érintett, akinek munkahelyét megszüntették, akinek földjét elvették, akit reszlovakizációra kényszerítettek, akit a határ túloldalára deportáltak, vagy akinek csak annyit mondtak: „Tu sa po maďarsky nehovorí.”

Rendszerszintű diszkrimináció működött több alkalommal az új államban, melynek megalakulását ünnepli kedves Ľudovít. A kollektív bűnösség elve nem csupán hiba volt, hanem a nagy  demokratikusnak hirdetett Csehszlovákia alapelve.

És itt jön a legnagyobb ellentmondás.
Ódor szerint a csehszlovák demokrácia „trvácnejšia a silnejšia” – tartósabb és erősebb – akkor lesz, ha mindenkié.
Szép gondolat. Csak épp történelmi gúny. Mert hogyan lehet mindenkié egy demokrácia, amelynek intézkedései közé tartozott a magyar iskolák bezárása, a földtulajdonok elkobzása, a névhasználat korlátozása, a nyelvi jogok megszüntetése? Milyen demokratikus tapasztalat az, ahol az egyik nemzet önrendelkezése a másik nemzet jogfosztásán alapul?

A posztban persze ott a szokásos modern bölcsesség: „História je zložitá.” – A történelem bonyolult. Igen, az. Csakhogy a bonyolultság nem mentség az igazságtalan ferdítésre.
Ha a történelem bonyolultsága csak arra szolgál, hogy behódoljunk, elkenjük a felelősséget, akkor a közös történet nem más, mint kozmetikázott múltidézés.

A kérdés pedig nem az, hogy kinek volt igaza 1918-ban. Hanem az, hogy miért kell 2025-ben is ünnepelnünk azt az államot, amely másodrendű polgárrá tett bennünket?
Miért kell tapsolnunk annak a „demokráciának”, amely kitelepített, megfosztott, elnémított minket – és mindezt a szabadság nevében tette?

A „saját történet” írása valóban 107 éve kezdődött. De ne feledjük: a magyar fejezetet nem mi írtuk, hanem helyettünk írták át. És amíg ezt valaki nem meri kimondani, addig a demokrácia csak addig tart, amíg a magyar mondat végére pontot nem tesznek mások.

Kedves Ľudovít,
ha netán már megkopott volna az édes anyanyelv emléke, örömmel leírom mindezt Önnek a hivatalos nyelven is.
Tisztelettel:
egy magyar fiatal, aki gimnazista korában figyelt a történelemórán.