ZSÍR

Egy faluba kell a futball 2024. aug. 26.

Egy délután szabadság, egy ordításnyi szabadság. A járási focihoz egy életstílus is párosul. A falu egy fontos közösségi élménnyel lesz szegényebb, ha megszűnnek a hétvégi meccsek.

A költészet kifejezés a vasárnapi meccseken tényleg nem túlzó, a pálya menti vaskorlátnak támaszkodók fantáziája néha csodálatos magasságokban szárnyal. „A díli busz hamarabb megfordul, mint a gyerek." beszólás tetszett eddig a legjobban.

Sajnos a futballvalóságnak egy része idehaza nincsen szem előtt, noha éppen ez az, amelynek az emberi szintje igazán izgalmas.

A focizás már gyermekkorban, 5-6 évesen elkezdődik, és tart addig, amíg csak az illető fizikuma engedi. Még ma is látni a falusi pályákon, minden járásban olyan ötvenen felüli játékosokat, akik a védelem tengelyéből vezénylik a csapatot. Olyanok, mint a római légiók veteránjai, akik a leghátsó sorokban álltak, keveset mozogtak, de ha kellett, eldöntötték az ütközetet.

Ez a korosztályokat átívelő réteg általában csak szélsőséges esetek nyomán, például derekas bíróveréssel tud bekerülni a hírekbe.

Pedig a futballon keresztül beszélhetünk társadalomról, történelemről, kultúráról, helyi viszonyokról. Ez azért lehetséges, mert a sportág népszerűsége, társadalmi beágyazottsága, az emberek életében játszott szerepe bizonyos értelemben egyedülálló.

A kistelepülési önkormányzatok válságos gazdasági helyzetének első áldozatai a falusi futballcsapatok. A nemritkán közel százéves helyi klubok eltűnésével nemcsak a honi labdarúgás utánpótlásbázisa szűkül, hanem egy hagyományos közösségi tér is eltűnik.

A kihalófélben lévő egyedülálló sportágat, és a körülötte kialakuló szubkultúrát tovább kell vinni. 

Hogy a rendszerváltozás óta hány település gárdája szűnt meg teljesen, vagy lépett vissza a legalacsonyabb osztályokba, ahol már nem kötelező utánpótláscsapatot is nevezni nem tudjuk. A folyamatról nincs jelenleg pontos kimutatása. Egyesek nem mindig érezték szükségét, hogy saját térségük labdarúgásáról negatív képet fessenek...

A csapatok megszűnésével párhuzamosan érvényesül egy másik negatív tendencia is: a pályák eltűnése. Szerencsére sok helyen még a polgármesterek egyelőre nem merik beszántatni az évek óta magukra hagyott sporttelepeket, bízva egy közösségi fordulatban.

A csapatok eltűnésének okai rendkívül összetettek. A rendszerváltozás előtt a falusi klubok hasonlóan működtek, mint nevesebb testvéreik: Egyesült Földműves Szövetkezetek (JRD), a helyi munkaerőnek állást biztosító gyárak igazgatói a futball iránti rajongásának mértékében finanszírozta (többnyire az üzem költségei közé bújtatva) a csapatot. A rendszerváltozás után ezt a szerepet kénytelen-kelletlen átvette a helyi önkormányzat, hogy aztán az elmúlt évek válsága alatt fokozatosan kihátráljon. 

Normális dolog, hogy a gazdasági csőd szélén tántorgó önkormányzatok számára fontosabb az iskola vagy az orvos megtartása, mint az egyre inkább öncélúnak tartott helyi sport támogatása.

A sport és művelődés helyi finanszírozására nem érkezik állami normatíva, amin egy kidolgozott törvénymódosító javaslattal lehetne változtatni, ki kell dolgozni egy alternatív programot. 

A vidéki társadalom értékeit meg kell menteni, mert amíg a futballpálya él, addig a falu is élni fog!

És mi egy élhető, szerethető, szárnyaló pátriában szeretnénk élni!

Hajrá falusi futball!