CINK

Egy illúzióval kevesebb 2023. máj. 2.

Jelentem, a tegnap esti Első Emelet élő koncertre nagy várakozásokkal és egyfajta idealizált emlékképpel érkeztem. Már az idei Komáromi Napok programkínálatának meghirdetése óta erre a koncertre készültem.

Hiszen a nyolcvanas években ők voltak számomra a non plus ultra szintipop banda. Az a zenekar, amely nagy mértékben meghatározta a zenei ízlésemet. Amely banda afféle igazodási pont volt számunkra. Valahol szinte minden diszkópatkány tizenéves akkoriban őrájuk szeretett volna hasonlítani, próbálta lekoppintani az "emeletes" stílust, a hajviseletet, az öltözködést. Falta Geszti fifikás és mókás szövegeit.

A posztereik ott lógtak a falakon és vágyakozva néztük az akkor még fekete-fehér tévében a kezdetleges klipeket és koncertfelvételeket.

Az akkori fizetésekhez kepest méregdrága japcsi kétkazettás magnómon mesésen szépen szóltak az akkor divatos újhullámos dalaik. Hallgattam a nyolcvanas évek derekán a Benő, a hőst, a Film forog továbbot, a Középkori házibulit, az Édes éveket és a többi óriási slágert.

Mint féltve őrzött kincset dédelgetettem egy emlékképet, ami tegnap este szertefoszlott.

Kiki azzal indított, hogy "szia, Komárnó!". Kirázott a hideg. Pedig akkor még egész kellemes, kora nyáresti volt a hőmérséklet.

Hogy, azta belpesti, jaffás, gulyáskommunista édes jó nőnemű felmenődet! - gondoltam.

Ez olyan nekünk, mint a kolozsváriaknak a "clujozás".

De ez hagyján! Azok az idealizált dalok, amiket az emlékezetében őriztem, bizony nem így szóltak a magnómon, ahogy a tegnapi koncerten.

Ez kicsit olyan "revival" szint volt.

Nem akarok túl szigorú lenni, de ez a produkció nekem csak a földszint volt, az első emeletet nem érte el.

Bocs, de ez az élmény kicsit olyan volt, mint megpillantani az osztály egykori bombanőjét a 40 éves osztálytalálkozón.

Pedig még csak azt sem mondhatom, hogy nem igyekeztek volna a srácok. Hárman ráadásul az eredeti felállásból voltak ott. Michel, Berkes és Kiki. Valahogy mégsem volt az igazi.

Az oly jellegzetes kikis magas hangok teljesen hiányoztak. Az alacsonyabb hangfekvésre áttraszponált ének valahogy más volt, mint az eredeti, olykor a dallam is más volt, és más volt a dalok hangszerelése is.

A kissé rockosabban megszólaltatott (ami nem baj) dalok szinte egyáltalán nem adták vissza azt az emeletes "fílinget", amit én vártam. De lehet, hogy csak én vagyok túl igényes, meg voltam előzetesen túl pozitívan elfogult a zenekarral kapcsolatban.

Sajnos nem tudok mást mondani, számomra így illúzióromboló volt a dolog. Ha sarkosabban szeretnék  forgalmazni, egy kisebb világ dőlt össze bennem.

Persze mondhatjuk azt, hogy a koncerten sosem szól úgy, sem a zene, sem az ének, ahogy a lemezen. De erre a vélekedésre épp az egy nappal korábbi Bikini-koncert cáfolt rá. Németh Lojzi és D. Nagy Lala. Ők úgy szóltak, mint a mese. Mintha CD-ről hallgattam volna őket. Pedig az is élő koncert volt.

Akkora hangulatot csináltak, hogy csak na! És náluk minden hang ott volt, ahol lennie kellett. Sőt, még talán jobb is volt mint a lemezeken. Mert olyan igazi koncertes volt az egész, amikor a frontember egy húron pendül a közönséggel.

Amikor a fullosan teli tér (egy gombostűt nem lehetett volna leejteni), a sokezer ember tapsol, csápol, együtt énekel az énekessel.

D. Nagy ráadásul azt is tudta, hogy hol van. KOMÁROMBAN!

Hozzájuk képest a másnapi foghíjas Első Emelet elő koncert sajnos szintekkel alacsonyabb színvonalú volt.

Ha stílusosan szeretnék forgalmazni: emeletekkel volt lejjebb.