ZSÍR

Egy mézédes dinnye vallomása 2024. júl. 27.

Engem el se akartak ültetni.

Már tele volt a kert a többi palántával.

Gyökereiket gondosan benyomkodták a földbe, vizet kaptak, jó sokat.

Engem kidobtak a kert végébe.

Nem kellettem már.

Sok lettem volna már.

Úgy kapaszkodtam bele hajszálgyökereim utolsó erőivel az egyik rögbe.

Vizet is csak az égiek kegyelmébő kaptam.

Én nem koldultam szeretetért, törődésért.

A magam erejéből lettem a kert végén a legnagyobb dinnye.

Hittel, csökönyös akarattal.

Így nőttem fel és lettem a legnagyobb, mind közül a kertben.

Tettem ezt azért, mert egykoron egy magból dinnyének teremtett a Teremtő.

Én adni akartam magamat a jóra éhezőknek.

A saját édes énemet akartam adni.

Nem árulni.

Nem haszonért.

Adni, önzetlenül.

Ezért nőttem fel.

Adni magamból, másoknak.

Ez a hitem volt a dinnyeéletem.

Adni az édes szeretetet.

Mézédeset, egyedit, saját termést.

Ott a kert végén reménykedve vártam a sorsom beteljesülését.

Aztán megtaláltak.

Meglékeltek, belém kóstoltak.

Ízlettem!

Alig volt bennem mag. Nem kellett kiköpni egy porcikámat se.

Ahogy megízleltek, a szeretetem végigcsorgott a meztelen karjaiokon.

Végigcsorgott a lemeztelenített lelkeken.

Talán túl szokatlan volt az intenzív ízem.

Szokatlanul jó.

Talán túlérett voltam ott a kert végében és annyira édes, hogy talán sok voltam.

Sokk voltam.

Megízleltek és akkor azt mondják: finom, de egy egész nem kell belőle.

Túl sok ez a tömény mézédes íz.

Megülné a lelküket túláradó íz- szeretet.

Szomjazó lelkük nem volt hozzászokva az ilyen intnezív ízadaghoz.

És otthagynak meglékelve.

Egyre több léket ejtettek rajtam.

A belőlem kihasított rész ízét viszont megtartották maguknak.

S én ott maradtam a földön egyedül.

Ott hevertem, lékekkel megsebezve.

A lékekből így folyt ki a dinnyelelkem.

Így lettem a sok kóstolás árán, végül semmire se jó.

Ott feküdtem megsavanyodva a kert végén, nyílt lékekkel.

Ősszel aztán beszántottak.

Elnyelt a mély.

Jött a tél, minden megfagyott.

A szezonális íz-szerelmem ott marad a kóstolók, meglékelők nyelveinek ízlelőbimbóin.

Talán majd a karácsonyi asztaloknál a savanyú káposztalevest kortyolgatva titokban felidéznek.

Hogy egyszer volt egy édes érzés…

Az én mézédes ízem.

Egy pillanat jó.

Egy szép emlék.

Ezekben az ízemlékekben élek majd tovább.

Aztán az emlék is elsorvad, mint a földbe szántott dinynetestem.

Elmúlik minden.

Mézédes dinnyeléletem keserű vége ez.

A lékelők lelkén szárad a sorsom?

Ó nem!

Túl édes és érett voltam ennek a keserű világnak.

Ennek a világnak az idegen és mesterséges ízek jobban ízlenek.

Ezzekkel leplezik fáradt éhségeiket.

Észre sem veszik, hogy egyre több ilyen műétket és műérzést tömnek magukba, miközben egyre éhesebbek a valódi jóra.

Arra a valódi jóra, amely nem kellett nekik, belőlem.

Egyre több így bennük a mű és idegen, így falja fel őket az általuk bután választott művilág.

Észre sem veszik, hogy egyre több léket ejt a lelkükön ez a fajta műélet.

Végül aztán ők is megsavanyodnak a saját életkertjük végében.

Talán akkor majd eszükbe jut az én valódi ízem.

Későn...