7832

Egy mostanság elfelejtett szó: tisztelet 2024. ápr. 9.

Nézem a barnára sápadt fenyőágakat a sírra helyezett koszorúkon, olvasom a búcsúzó mondatokat, a családok neveit. Hamarosan elnyeli a biohulladékká degradálódott virágokat a temető széli konténer, a sírt lefedik az örökösök, a kérdés csak az, hogy ezzel lezárják-e az életük egy szakaszát, vagy emlékeikben tovább él az elhunyt anya, nagymama.

Vajon tovább él-e bennük a reggeli kakaó kiskonyhai íze, a hajukat fésülő kéz, amely nagy ritkán el is csattant, s ez így volt rendjén. Kaptak-e annyi szeretetet szavakban, gesztusokban, féltésben, hogy ezt érzékelve és feldolgozva, tiszteletté formálódott az anya-gyermek viszony egy egész életre? S ha igen, akkor ezt a szeretetet tovább tudták-e a gyerekek adni a gyermekeiknek, hogy azok aztán mindezért tiszteljék a szüleiket? S ha igen, akkor épp ezért az unokák tudták-e tisztelni és szeretni a nagyit? Hát persze, hiszen ez a nagyi szülte az apjukat, és ha az apák nem nemzették volna a gyermekeiket, akkor azok unokaként nem szerethették volna a mamit! Bonyolult? 

Á, dehogy, a világ legegyszerűbb dolga ez: szeretni és tisztelni körbe-körbe, egymást.

Ez a család titkos csodája. A csodálatos családok titka.

A baj csak akkor csap le, ha a tisztelet megszűnik. Mostanság a tisztelet egy elfelejtett szó lett és elfelejtett érzés. A társadalom, melyben élünk, egyre önzőbb embereket termel ki magából, ahol a törtetés, a pénzközpontúság, a karrier, az individualista egoizmus a prioritás.

Aki tiszteletet érdemelne, legyen az szülő, köztiszteletben álló személy, színész, sportoló, mindegyik megkapja a maga sárgolyóit a parittyákból. Nem érdekes, hogy mit tett le az asztalra, mennyi munkát tett bele, abba, hogy megfeleljen az elvárásoknak, a céloknak, az igyekezetet nem értékeli senki. Ha nem hozza a célszemély a sikereket, akkor csak egy lesajnált senki, aki életképtelen. Bárki alázhatja a családi asztalnál, a tribünön vagy a Facebookon.

Üsd, vágd, nem apád, nem anyád! Még akkor is, ha történetesen az…

A közéletben is a tiszteletlenség dívik, a „humoroldalak” bármilyen idős művészt lerántanak a sárba és kéjes örömmel ugrálnak rajta és arra ösztönzik a fiatal generációt is.

Végül is ez csak egy szerencsétlen, mert már öreg!

Így „nevelik” a legfiatalabb generációt, amelyik aztán semmibe se veszi a pedagógust, papot, rendőrt, hivatalnokot, egyszóval mindenkit, aki valójában a testét és a lelkét hivatott szolgálni.

Nem is csoda, hogy aztán egyre hajlanak arra, hogy ne vállaljanak hosszútávú tartós kapcsolatot, gyermeket, hiszen mindehhez nagyfokú tolerancia, odaadás és áldozatkészség kell, ami már egyre nagyobb mértékben hiányzik ezekből a „magabiztos” felnőttnek látszó gyerekemberekből.

Egy dolgon nem gondolkoznak el a tiszteletlenek. Miszerint - az idő kegyetlen törvénye szerint - egyszer ők is abba a korba kerülnek, amikor joggal igényelnék a tiszteletet, de akkor már késő lesz, mert nem lesz kitől megkapniuk azt. Fájdalmas felismerés lesz ez a számukra, és az idő kerekét nem lehet majd akkor (sem) visszaforgatni…

Talán okosabb lenne a jelenben „állítani” a belső műszereken.

Tisztelettel javaslom ezt mindenkinek.