RIA-RIA
Egy nemzet a medencében, de nem a képernyőn: M4, hol vagy?
2025. júl. 24.
Tegnap délután minden adott volt egy felemelő nemzeti pillanathoz. A magyar női vízilabda-válogatott világbajnoki döntőt játszott, és mi, hazafiak, újra készen álltunk: sör kikészítve, szív a helyén, torok a kiabálásra felkészülve. Egyetlen dolog hiányzott: az M4 Sport.
A megcsonkított Anyaországban persze elérhető, talán még néhány más országban is működik a közvetítés egyes szolgáltatók által, de picit messzebb már esélytelen. És külföldön a nyáron rengeteg a magyar turista, és az idegenben dolgozó munkás, sok tízezer magyar diák, munkavállalók, családok, akik ugyanazért a csapatért dobogtatják a szívüket, mint az otthoniak. Mégis, nekik csak a sötét képernyő maradt.
Miközben a világ másik felén a mieink becsülettel küzdöttek a világbajnoki aranyért, mi Bécsben, Münchenben vagy épp Crkvenicán csak frissítgettük az élő eredménykövetőt, és izzadt tenyérrel görgettük az internetet, hátha valaki épp élőzi a meccset egy remegő mobiltelefonnal. Mert az M4 nem hajlandó külföldre sugározni, hisz nehogy már a határon túli magyar is magyar legyen!
És akkor még ne is beszéljünk azokról, akik csak pár hónapot dolgoznak kint, vagy tanulnak – vajon ők nem érnek annyit, hogy lássák, amikor a nemzeti csapat a csúcsra tör? Hát nem lenne épp most időszerű egy valóban nemzeti sportcsatorna?
Az állítólag „minden magyarért” dolgozó közmédia nem tud vagy nem akar technikailag megoldani egy alapproblémát: a sportközvetítéseket a világ bármely szegletében élő magyar is láthassa. A hivatkozás általában a jogdíj, csak hát érdekes módon más országok ezt valahogy meg tudják oldani. Ott nem az az első, hogy korlátoznak, hanem az, hogy kiszolgálnak.
Tegnap délután a magyar szív dobogott, a magyar csapat harcolt, és a magyar közönség... várakozott. Megint. Egy képernyőre, amely nem jött el. Egy adásra, amely nem indult el. Egy nemzetre, amelynek egy része megint kimaradt.
Szép volt, lányok, ti megtettétek, amit kellett!
Most már csak azt várjuk, hogy az M4 is felébredjen. És végre tényleg minden magyarhoz szóljon, határon innen és túl. Mert nem a képernyő számít, hanem az, hogy együtt vagyunk. Vagy legalábbis lennénk, ha hagynák.
Nyitókép: MTI
Mácsadi István



