LESZ, LESZ, LESZ

Egy tábla, ami többet jelent önmagánál 2025. okt. 3.

Tegnap Farnadon pont elkaptam egy pillanatot: szerelték a megyében az első kétnyelvű irányjelző táblát. Megálltam, odamentem a munkásokhoz, és rákérdeztem:

– Už tie tabuľe budú dvojjazyčné?

A válasz rövid volt:

– Áno.

Feleltem rá:

– No, konečne.

Az egyik csak nézett rám értetlenül:

– A čo, potrebujete takéto volačo?

Én meg rávágtam:

– Nieže potrebujem, ale malo by to byť automatické, ako vo vyspelých krajinách.

Erre csend lett. Én pedig előkaptam a telefonom, lefotóztam a táblát, és feltettem a Facebookra. Jöttek a lájkok, megosztások, jöttek a cikkek – és persze azok alatt jöttek a kommentek is. Olyanok, amiknek a felét jobb lett volna nem elolvasni. De ha már elolvastam, akkor most válaszolok rájuk szépen sorban.

Sokan írták: „Keby toto bol najväčší problém na Slovensku...” – Tipikus elkenő szöveg. Senki nem mondta, hogy ez a legnagyobb gond, de attól még fontos. Gondoljunk bele: ha valaki felújítja a házát, nem mondja azt, hogy „mivel a tető a legfontosabb, ezért soha nem festek ki, soha nem javítom meg a kerítést”. Egy normális ország képes egyszerre kórházat fejleszteni, utat javítani és a kisebbségi jogokat tiszteletben tartani.

Mások szerint „To bolo zbytočne vyhodené peniaze.” – Ez az állítás egyszerűen nem igaz. Egy ilyen tábla ára eltörpül ahhoz képest, mennyit herdálnak el nap mint nap teljesen értelmetlen dolgokra. Gondoljunk csak bele: több millió eurót költenek luxusautókra, politikusi előnyökre, és senki nem veri az asztalt. De amikor néhány tábla kétnyelvű lesz, akkor hirtelen mindenki költségvetési szakértővé válik. Nevetséges.

Aztán jött a klasszikus érv: „Radšej pár metrou nového asfaltu mohly natiahnuť...” – Ez mindig előkerül. De könyörgöm: a költségvetés nem konyhapénz. Nem úgy működik, hogy „ebből most vagy kátyút tömünk, vagy kétnyelvű táblát veszünk”.

A következő: „Majú Maďari v Maďarsku slovenské tabule? Alebo Poliaci? Rakúšania? Ukrajinci?” – Igen, van. Magyarországon a szlovák falvakban a településnévtáblák kétnyelvűek. Lengyelországban is találunk ilyen példákat. Ausztriában a horvátoknak és szlovéneknek évtizedek óta van kétnyelvű feliratuk. Tehát nem, nem mi vagyunk a különcök – épp ellenkezőleg: mi vagyunk a lemaradók.

És végül a kedvenc csúsztatás: „Tu v Rakúsku tiež nie sú smerové tabule po Turecky alebo Afgánsky...” – Ez a mondat minden tudatlanságot összesűrít. A törökök és afgánok bevándorlók. A magyarok viszont őshonos közösség ezen a földön. Itt élünk évszázadok óta, a falvaink, városaink neve nem tegnap született. Óriási különbség van aközött, hogy valaki bevándorlóként érkezik, vagy őshonos közösségként él.

Szóval lehet legyinteni, hogy „csak egy tábla”. De valójában sokkal több annál. Egy jelzés. Azt mutatja, hogy a magyar szó is itthon van, helye van a köztereken, a hivatalokban, az életben. Nem másodrendűként, nem megtűrtként, hanem egyenrangúként.

És ezért mondtam ott a munkásoknak is: „Nieže potrebujem, ale malo by to byť automatické...” – mert pontosan erről van szó. Hogy egyszer eljöjjön az idő, amikor a kétnyelvűség nem vita tárgya lesz, hanem annyira természetes, mint az, hogy reggel felkel a nap.

A kétnyelvű tábla nem luxus, hanem tisztelet. És a tisztelet mindig olcsóbb, mint a gyűlölet.