CSAK BÉKESSÉG LEGYEN!

Egy választás nem ér annyit, hogy egymást tegyük tönkre 2026. aug. 29.

Október 25-én ugyanúgy fel fog kelni a nap, mint bármelyik másik napon. Kinyit a bolt, az utcán szembejön majd a szomszéd, ugyanúgy félre kell húzódnunk egymásnak a szűk utcákban, és ugyanúgy egymás szemébe kell néznünk. Talán éppen ezt lenne jó észben tartani most, amikor egyes településeken az önkormányzati választási kampány már rég túllépett azon a határon, amit józan ésszel politikai versenynek lehet nevezni.

Egy faluban minden másképp működik. Itt nem lehet egyszerűen hazamenni a kampány után, becsukni maga mögött az ajtót, és azt mondani, hogy vége. Egy faluban ismerjük egymást. Tudjuk, ki hol dolgozik, kinek a gyereke melyik iskolába jár, ki kinek a rokona, kivel ültünk egy asztalnál évekkel ezelőtt, és azt is tudjuk, kinek mi fáj. Ismerjük egymás csínját-bínját, örömét, gondját, gyengeségét. Pont ezért egy helyi politikai konfliktus  könnyebben válik személyes háborúvá, mint bárhol máshol. Amit ma valaki kampányfogásnak gondol, annak holnap már következménye lehet a munkahelyen, az üzletben, az iskolában, a sportpályán vagy akár a családi kapcsolatokban. 

És néha egészen elképesztő mélységekig lehet süllyedni. Van olyan település, ahol egy jelölt már odáig jutott, hogy a másik jelölt főnökénél próbálta elérni, hogy az illetőt bocsássák el a munkahelyéről. Gondoljunk csak bele: egy önkormányzati választási vita miatt valaki azt akarja elérni, hogy a politikai ellenfele ne csak a választáson szenvedjen vereséget, hanem a megélhetését is veszítse el. 

Egy másik faluban pedig már a családtagokon keresztül megy az üzengetés és az abúzus. Olyan embereket húznak bele a politikai harcba, akiknek az egészhez semmi közük, csak azért, hogy a másikat valahol, valamilyen módon mégis elérjék.

De mi lesz ennek a vége? Mert október 25-én nem tűnik el egyik jelölt sem, és nem költözik el egyik család sem. A kampány véget ér, a Facebook-bejegyzések lassan lejjebb csúsznak a hírfolyamban, de mi ugyanabban a faluban maradunk. Találkozunk majd a boltban, a postán, az utcán, a futballmeccsen, a rendezvényeken. A gyerekek ugyanabba az iskolába járnak, ugyanazokon az utakon közlekedünk, és amikor két autó találkozik a szűk utcában, akkor továbbra is valamelyikünknek félre kell állnia a másik elől. Egyszerűen azért, mert egy faluban élünk.

Mégis, a saját kis harcainkba lassan mindenkit megpróbálunk bevonni. Az iskolaigazgatót, az üzletes nénit, a kocsmárost, a focistákat, a különböző közösségeket és csoportosulásokat. Mintha mindenkinek kötelező lenne állást foglalnia. Mintha nem lehetne valaki egyszerre jó ismerőse mindkét oldalnak. Mintha egy választás miatt szükségszerűen ketté kellene szakítani egy egész közösséget.

És közben ott van a Facebook, ahol úgy támadjuk egymást, mintha nem lenne holnap. Olyan mondatok hangzanak el, amelyeket személyesen nem mernek kimondani. Olyan vádak és sértések repkednek, pedig másnap ugyanúgy találkozni kell a másikkal az utcán. A képernyő mögött könnyű elfelejteni, hogy a másik oldalon is egy ember van. Egy ember, akivel lehet, hogy holnap ugyanabban a boltban állunk majd sorban, és akinek ugyanúgy előre kell engednünk az autóját a keskeny utcában.

Különösen fájó mindez azokon a településeken, ahol a magyar közösség eleve kisebbségben van. Mert ilyenkor két magyar ember egymás elleni háborúja nem pusztán két ember vagy két tábor konfliktusa. Annál sokkal többről van szó. Ha mi magunk gyengítjük egymást, akkor ne csodálkozzunk, ha a végén a nevető harmadik kerül előnybe. Miközben mi egymást támadjuk, egymás családját, munkáját és becsületét próbáljuk megtépázni, addik más egyszerűen csak kivárja, amíg mi elvégezzük helyette a piszkos munkát.

Lehet egymással politikailag nem egyetérteni. Lehet más elképzelésünk a település jövőjéről, lehetünk ellenfelek, és természetesen lehet keményen is kampányolni. A választásnak éppen az a lényege, hogy legyen választási lehetőség. 

De van egy határ, amit nem lenne szabad átlépni. Amikor valaki a másik munkahelyére támad, amikor a családtagokat használja fel fegyverként, amikor olyan embereket von be a konfliktusba, akiknek semmi közük hozzá, vagy amikor egy egész falusi közösséget próbál két ellenséges táborra szakítani, akkor már nem csak a választási küzdelemről beszélünk. Akkor már magát a közösséget romboljuk.

És ezt kellene mindenkinek megértenie. Mert egy választást meg lehet nyerni, és el lehet veszíteni. Egy mandátum egyszer lejár, egy polgármesteri székből egyszer fel kell állni, egy képviselői helyet egyszer más foglal el. De amit egymással teszünk, annak sokkal tovább tartó következménye lesz. Egy sértést, egy megalázást, egy családon keresztül küldött üzenetet vagy egy elveszített munkahelyet nem lehet egyszerűen visszacsinálni azzal, hogy a választás másnapján azt mondjuk: most már minden rendben.

Nem, nincs minden rendben.

Mert továbbra is ugyanabban a faluban élünk. Ugyanazon az utcán járunk. Ugyanabba az üzletbe megyünk. Ugyanazon a rendezvényen találkozunk. És bizony, egymás szemébe kell néznünk.

Október 25-én tehát ugyanúgy felkel a nap. A kérdés csak az, hogy amikor kilépünk az utcára, mit látunk majd egymás szemében. Egy politikai ellenfelet, akit bármi áron le kellett győzni? Vagy egy embert, akivel lehet, hogy nem értünk egyet, de akivel továbbra is egy közösségben kell élnünk?

Mert a kampány elmúlik. A plakátokat leszedik, a Facebook-posztokat elfelejtik, a választási eredmény pedig bekerül a jegyzőkönyvbe. A falu azonban marad. És nekünk is maradnunk kell benne egymással. Ezért talán nem az a legnagyobb kérdés, hogy ki tudja a legmélyebbre ásni a másik alatt a gödröt, hanem az, hogy ki tud úgy harcolni a saját igazáért, hogy közben ne ássa el vele együtt az egész közösséget.

Mert egy kis faluban előbb-utóbb mindenki találkozik mindenkivel. És akkor már nem a Facebook mögött ülünk. Hanem egymással szemben állunk.

Egymás szemébe nézve.