ITT A PIROS, HOL A PIROS

Éljen a gőzölgő aszfalt és a kampánygulyás! 2023. jan. 2.

Csodás időket élünk! Ősszel lezajlott a magyar szempontból sikeresnek tekinthető összevont önkormányzati és megyei választás, idén pedig egy hosszúra nyúló újabb kampányidőszak veszi kezdetét, ami ismét próbára teszi majd a választók türelmét.

Igen, a kampányaszfaltról lesz szó az alábbiakban, ami pont olyan nyúlós, mint a politikusaink végeláthatatlan ígéretei, de pont annyira is tartós, hiszen pár év múlva újra fel kell törni az utakat, hogy lássa a nép, az Isten adta nép, hogy szükség van a politikusokra, akik elintézik az újabb aszfaltréteget. Is. És igen, a kampánygulyásról lesz szó, mely olyan híg, mint az Egyesült Magyar Párt a Szövetség platformpolitikája. Egyiket sem eszik olyan forrón.

Csak látszatra drága kampányelem a kampányaszfalt, anyagiakban mérve valóban az, ráadásul még hasznos is. Különösen Szlovákia bármely, a fővárostól 30-40 km-nél távolabb eső útszakaszán, mivel már az első osztályú utaink is botrányos állapotban vannak, a másod- vagy még alacsonyabb rendűeken utazni meg felér egy vesegörccsel. 

Szó se róla, ősszel ki is tettek magukért a jelöltek, 

elég csak a komáromi párszázméteres szakasz feltúrására gondolni, melynél sokkal problémásakat is lehetett volna találni a városban, csak azok nem lettek volna annyira látványosak, hogy 30-50 perces dugókkal boldogítsák a munkahelyükre igyekvőket, na meg nem is lett volna mindenki számára világos: itt bizony dübörög az aszfaltmánia. 

Persze lehetne ennél kreatívabb is egy kampány. Példának okáért kiülhetnének az egyes jelöltek a településük főterére egy padra, hogy ott beszélgessenek a szavazóikkal. Persze mindezt a kamerák kereszttüze nélkül. Persze úgy nem lehetne villogni a közösségi médiában, folyni minden csapból. Arra majd ott lesz a falunap-szezon. Kampánygulyással, dalospacsirta jelöltekkel, ingyérkoncerttel. 

Már alig várom. De tényleg! Alig.

Persze most visz a svung mindenkit: van, akit a siker, mást az őszi kudarc íze. Ne legyenek kétségeink, ismét széles fogpasztareklámok vigyorok fognak ránk köszönni minden óriásplakátról. Jönnek majd a frappáns szlogenek. Az egymásra licitálás. Az ígéretek, netán a bűntudatkeltés. Valamikor a kilencvenes években hangzott el egy kabaréban: 

szeretem a választási időszakot, ilyenkor van a legtöbb politikus a villanyoszlopokon. 

És nem, nem a politikusokkal van a baj (jobban mondva: dehogynem!), hanem azzal, hogy megint hülyére akarnak majd venni minket: kampányaszfalttal, kampánygulyással, kampánykoncerttel. 

Mi meg majd jól rájuk szavazunk, mert nincs más lehetőségünk. Nincs olyan kampánystábunk, aki ne az elvégzett munka felmutatásával, konkrét tervekkel és megvalósítható célokkal állna a választópolgárok elé. Nincs, aki valódi vízióval állna elő, csak a szokásos, ezerszer hallott panelekere futja, hogy egységben az erő, meg Jednotában az Aliancia. De ez hogy védi meg a kisiskolákat? Hogy juttatja el az embereket a nem létező munkahelyükre olyan településekről, ahová a részeg buszsofőrök se térnek be? Hogy teremt a kozmetikázott népességi adatokból valódi gyarapodást?

Ilyenkor aztán előjönnek a fantaszták is, 

akik örök életet és még húsz évet ígérnek, mindent vissza meg még annál is többet, munkát és kenyeret a régióknak, kultúrát és kiengesztelődést. A baj csak az, hogy ezekből vajmi kevés valósul meg. Valahogy szinte már várom a Jaroslav Hašek által megálmodott, a törvény keretein belül mérsékelten haladó párt előlépését, amelyik nem köntörfalazna, hanem megmondaná a választóknak, hogy ez van, ennyit enged a rendszer, de azért mi mindent megteszünk. Nem kell földi paradicsomot ígérni ott, ahol a földből kinövő paradicsom is kincsnek számít, mert másra nem futja. 

Nehéz év áll előttünk: háború, infláció, egyre nehezebb kilátások, elő-előrántott magyarkártya – ám ezeket valahogy csak túléljük, ahogy túléltük eddig is. De lesz ennél rosszabb is: gőzölgő aszfalt és kampánygulyás, amitől lassan felfordul a gyomrunk.

Ne értsenek félre, nem arról van szó, hogy kevés lenne az elvégzendő munka, de még csak tenni akarókból sincs kevés: a tenni tudók hiánya az aggasztó. Azoké, akik a fentieken túl is képesek adni valamit a közösségnek. Vízió – ez az, ami a politikusaink zöméből hiányzik. Igor Matovičnak sem volt víziója, ő is csak addig gondolkodott, hogyan szerezze meg a hatalmat, de azzal bánni már nem tudott. 

Fontolják hát meg jól a politikusaink, mi a fontosabb nekik: a kampány, vagy ami utána következik. 

Ehhez kívánok úgy a választóknak, mint a választottaknak kellő bölcsességet az új évbe!