MAGYAR KÁRTYA

Eltűnőben a felvidéki patrióták 2025. márc. 19.

A felvidéki magyarság sorsa, történelme és kultúrája egy olyan örökség, amely generációk számára volt és kellene, hogy legyen az identitás alapja. Azonban napjainkban, amikor végignéztem a nemzeti ünnepünkön való megemlékező embercsoporton, sajnos tagadhatatlan tény, hogy egyre kevesebb ember gyűlik össze, hogy tisztelettel adózzon a múlt hőseinek és megemlékezzen a közösség közös történelméről. 

Az ünnepségek, amelyek valaha megteltek élettel, mostanra szinte üresek. Az érdektelenség, közöny egyre inkább átvette a helyet. Mondom ezt úgy, hogy nálunk, Farnadon még most is az alapiskolás diákok színvonalas műsora, a Rozmaring Asszonykórus, és Somogyi Máté szónoklata magával ragadt. Méltó, nagyon magas színvonalú megemlékezés volt, amit a járás egyik legjobban működő Csemadok szervezete hozott tető alá. 

Mégsem hunyhatom be a szemem, és mondhatom azt, hogy minden rendben, minden virágzik, minden jó van úgy, ahogy van, hiszen a mi közösségünk évszázadokon keresztül küzdött megmaradásáért, identitása megőrzéséért.

A szabadidős tevékenységek és a politikai kihívások mellett mindig ott voltak azok az apró, de annál fontosabb események, amelyek megerősítették a közösség összetartozását. 

Ilyenek voltak a nemzeti ünnepek, amelyek lehetőséget adtak arra, hogy fejet hajtsunk a múlt előtt, és emlékezzünk azokra, akik életüket adták a szabadságért, a kultúráért és a nemzetért.

De ma már mindez egyre inkább a múlté.

„Pityuka, nem mondhatsz ilyet, újjal mutogatunk rátok, irigykedik az egész járás, hogy milyen jól végzitek a dolgotokat. Téged, titeket hozlak fel példaként mindenhol. És most szomorú vagy, hogy nem voltak 100-an az ünnepségen, meg a Csemadok-évzárón nem 80 ember volt, hanem csak negyven. Nálunk utoljára ennyien 20 éve nem voltak, és majdnem mégegyszer akkora falu vagyunk, mint Farnad. Szóval még mindig ti vagytok az egyik legerősebb bástya, és szurkolunk, hogy ezt bármi áron, de tartsátok meg.” 

Kaptam a biztatást Ipolyságtól, Léváig több településről. És teljesen igazuk van, hogy ez valójában egy korszellem, amivel mi szembenézünk, és ami ellen minden községben harcolunk, vagyis nem mindegyikben, mert egyre több helyen dobják be a törölközőt aktív mozgatórugóink. 

Az egész országra jellemző állapot, hogy a mai fiatalok egyre kevésbé érzik magukénak a nemzeti örökséget, nem látják értelmét, hogy miért lenne fontos részt venniük a márciusi 15-i, június 4-i vagy augusztusi 20-i megemlékezéseken. 

Már lassan még a szokás, a családi hagyomány, vagy az iskolai kötelezettség sem vezeti őket oda, hogy részt vegyenek egy megemlékezésen. 

Lehet homokba dugni a fejünket, irigykedni egymásra, csodálni a másikat, hogy ott 20 emberrel több volt, de összességében szinte kivétel nélkül minden faluban a rendezvényeken egyre kevesebben vannak, és ez persze ugyanúgy igaz minden közösségi megmozdulásra. Falunapok, búcsúk, már régen másról szólnak.

 A lelkesedés, ami egykor minden megemlékezést kísért, mára kifulladt, és egy üres térrel nézünk szembe, ahol a fiatalok érdeklődésének hiánya nyomasztó. 

A helyi közösségek egyre kisebbek, és az idősebb generációk sem képesek tovább fenntartani a szikrát. Egy-egy ünnepség, amely valaha több száz fős tömeget vonzott, ma már csupán néhány tucatnyi résztvevővel zajlik. 

Az emberek évről évre egyre inkább elfordulnak a közélettől, a hagyományoktól, és a nemzeti ünnepekből is csupán üres ceremóniák maradnak.

A közömbösség és az elidegenedés egyre inkább elhatalmasodik, és úgy tűnik, hogy a felvidéki magyarság fokozatosan elveszíti azokat az alapokat, amelyekre valaha épült.

De vajon miért? Mi történhetett a generációkkal, akik még büszkén vállalták magyarságukat? 

A válasz talán abban rejlik, hogy a történelem és a hagyományok iránti tiszteletet nem lehet örökölni, ha nem adjuk tovább a fiataloknak. Az iskolák, a családok és a közösségek szerepe kulcsfontosságú abban, hogy a következő generációk is tisztelettel tekintsenek a múlt nagy eseményeire, és ne hagyják, hogy az értékek eltűnjenek. 

A szomorú valóság az, hogy ahogy fogyunk mi, úgy fogynak az ünnepeinken is.

Az érdektelenség és közöny egyre inkább átszövi a közösségi életet, és hamarosan már csak néhány elkötelezett patrióta lesz, aki őrzi azokat a hagyományokat, amelyek valaha mindannyiunk számára fontosak voltak.

De mi itt maradunk! Szilárd lábakon, hittel és reménnyel szívünkben őrizzük a lángot! 

És büszke vagyok arra, hogy Farnadra még mindig példaként tekintenek. Mindent megteszek, hogy ez még jó sokáig így maradjon!