LIBERNYÁKULUM
Épül a szeretetország
2025. dec. 29.
„Ha elmúlik karácsony, a szeretet lángja halványabban ég? Nem, árad a gyűlölet.” – írja Czunyiné dr. Bertalan Judit közösségi oldalán. Az új bejegyzésében megmutatta, milyen hozzászólások érkeznek hozzá, névvel, arccal, nyilvánosan. Akasztással fenyegetik. Börtöncellát méreteznek neki. Kampót követelnek a plafonra, hogy fel tudja akasztani magát. Ez nem szimbolikus beszéd, nem túlzó indulat, nem félreérthető célzás. Ez már nyílt fenyegetés a szeretet országot építőktől.
Szögezzük le: ez elsősorban nem Czunyinéről szól. Nem egy elszigetelt esetről, nem egyetlen képviselőről, nem egyetlen posztról, nem egyetlen kommentáradatról beszélünk. Ha ebben a pillanatban bárki felmenne bármelyik fideszes politikus oldalára, perceken belül ugyanezt a stílust találná tucat számra. Trágárságot, megalázást, erőszakos fantáziákat, emberi méltóságot célzó gusztustalan fenyegetéseket. Egyes embertömegek már nem rendszert vátani szeretnének, hanem emberi életeket megsemmisíteni.
A legveszélyesebb ebben a hidegvérű magabiztossága. Ezek az emberek nem félnek a következményektől. Nem bújnak el a nyilvánosság elől. Nem törölnek üzeneteket. Nem suttogva mondják csak a szintén kommunista szomszédnak a fantáziájukat. Tudják, hogy eddig soha semminek nem volt következménye, nem történt valódi elszámoltatás. Tudják, hogy az ő oldalukon a gyűlölet relativizálható, mentegethető, érthető indulatként csomagolható. Tudják, hogy ha fideszes az áldozat, akkor a jogvédői érzékenység hirtelen eltűnik, a nőjogi felháborodás elmarad, az erkölcsi fölény hallgat, mintha semmi nem történt volna.
Hol vannak most a hangos jogvédők? Hol vannak a feminista megszólalások? Hol vannak a „zéró tolerancia a gyűlöletbeszéddel szemben” című nyilatkozatok? Sehol. Mert most a megfelelő oldalon csattant az ostor. Most egy kormánypárti nő kapja az ütéseket. Így ez nem rendszerszintű probléma, így ez csak Facebook-komment.
Aki ma mentegeti ezt a stílust, aki szerint érthető a düh, az vagy nem érti, vagy szándékosan nem akarja érteni, hogy itt már régen nem politikai véleménynyilvánításról van szó. Itt egyetlen szándék lebeg az ilyen emberek szeme előtt. A megfélemlítés, elhallgattatás, emberi megsemmisítés. Ez az a mentalitás, amely szerint az ellenfélnek nincs helye a közéletben, a nő megalázható, és még a fenyegetés is legitim eszköz, ha jó ügyet szolgál.
Czunyiné bejegyzése azért különösen fontos, mert nemcsak a jelenről szól, hanem a jövőről is. Arról, milyen lenne az Anyaország, ahol ez a hangnem nem csak a kommentmezőkben élne, hanem intézményesítenék. Ahol azok az alakok hirdetnének erkölcsi megújulást, akik ma akasztással viccelődnek.
Czunyiné azt írja: nem ijed meg. És valójában, nem is ez a kérdés. A kérdés az, hogy mi meddig vagyunk hajlandók elfogadni, hogy ilyen legyen a közbeszéd. Meddig lehet relativizálni a nyílt fenyegetést csak azért, mert jó helyre megy. Meddig lehet hallgatni, miközben a gyűlölet politikai nyelvvé válik?
Ki mer ezekre országot bízni?
Mácsadi István



