MAGYAR KÁRTYA

Érzések és pofonok 2024. jún. 17.

Az életünk csupa változás, az emberi lélek és belőle felépülő személyiség határozza meg az irányokat, amelyek persze változnak az évek során a külső behatások által is.

Érzéseink számtalanszor csapnak be minket, csalódunk és fájdalmakat élünk át, hogy aztán az élniakarás elemi ösztöne, újra és újra felszállópályára állítson bennünket.

Emelkedni, szárnyalni akarunk, mert ott a magasban van a szabadságunk, ott kiteljesedik a tér, tisztább a levegő és tisztábbak a viszonyok is. A gond csak azzal van, hogy ott fent is vannak veszélyek. A felhők alatt a ragadozó madarak, a felhők felett a vadászgépek, még feljebb meg az űrszemét.

Nincs ideális állapot, ezért rendkívül hálás a lelkünk, ha rövidebb, de inkább hosszabb időre elkerülnek a veszélyek és kimondhatjuk magunknak: most jó, így legyen sokáig!

Aztán persze az élet hozza azt, amitől annyira közhelyes minden. Kihívások, bonyodalmak, erőn felüli feladatok, új remények, hibák és csalódások, és megint csak csalódások, és megint csak hibák, és már nem vagy biztos abban sem, hogy ez az élet neked való…

Az Élet tanár úr kíméletlenül osztja pálcájával a körmösöket és te összerezzenve tartod neki az ujjaidat és könnycseppek versenyt futnak az arcodon lefelé és a padlón toccsannak szét sósan és fájdalmasan.

Ez az életed: érzések és pofonok.

Ez a változás, - a tanulságaival együtt, - ugyanúgy része a közösségi életünknek is itt a Felvidéken.

A politikai tektonikus mozgások a társadalmunk személyiségfejlődésének (vagy leépülésének) a folyamatát rajzolják elénk minden történésben.

A legkegyetlenebb vizsgák a választások, ott ugyanis nem lehet megmagyarázni a vereséget, illetve meg lehet, de minek, ha nem tanulunk belőle, és ismételten elkövetjük ugyanazokat a hibákat, és megint csak a csalódás keserű érzése tölti be a teret a közösségi életünkben.

A politika is kiosztja a maga körmöseit és az érzelmesebbjének még fáj is, de az a legnagyobb gond, hogy sokan a többszöri bukás után is rezignáltan majszolják az ingyen tízórait, mert legalább az még van nekik…

Többszörösen bukott nebulók a mi „éltanulóink”! 

Milyen érzések kavaroghatnak a társadalmunkon belül a többszöri pofonok és bukások után, vajon milyen lehet az a kollektív tudat, amelynek fapofával a szemébe néz a „bukott diákok társasága” és a szájuk szélén még ott a mi pénzünkből, számukra készített ingyen szendvics reszelt sajtja és pirosaranya?!

Hány és mennyire súlyos pofon kell még neked Felvidék?

A magánéletünkben az érzéseink számtalanszor csapnak be minket, csalódunk és fájdalmakat élünk át, hogy aztán az élniakarás elemi ösztöne, újra és újra felszállópályára állítson bennünket. Van, akinek sikerül restartolnia az életét, van, aki benne reked a mocsárban és vigasztalan lesz az élete.

Ő már sosem repül.

A felvidéki magyar közösség többszörösen be lett csapva, most ül a mocsárban és révetegen néz maga elé.

Vajon van-e még annyi belső ereje, hogy felszállópályára állítsa magát. A jelenlegi jelek szerint nincs.