CSAK A KEZÉT FIGYELD!

Fájt a konszolidáció? Ez még csak a bemelegítés volt! 2026. febr. 13.

Valentin-nap előtt sikerült ledobni egy igazi „szeretetbombát” a nép közé. A Költségvetési Felelősség Tanácsa (Rada pre rozpočtovú zodpovednosť) legfrissebb jelentése ugyanis finoman szólva sem megnyugtató: az eddigi konszolidációs csomagok – mily meglepő – nem elegendők. Magyarán: amit eddig megszorításnak neveztünk, az csak előjáték volt.

A testület számításai szerint ha nem jönnek újabb, több milliárd eurós intézkedések, a költségvetési hiány tartósan magas marad – 2029-re 6 százalék felettivel számolnak –, az államadósság pedig a következő években a GDP mintegy 75 százaléka körül stabilizálódhat. Ez nem az a pálya, amelyet egy eurózóna-tagállam szívesen kommunikál Brüsszel felé – pláne nem akkor, amikor az uniós szabályok ismét szigorúbb keretek közé terelik a tagországokat vagy épp eurófelmilliárdokat fagyasztanak be mondvacsinált okokra hivatkozva.

A probléma gyökere nem tegnap keletkezett. A járvány, az energiaválság, az inflációs sokk és a választások előtti pénzszórás együtt alakították ki azt a költségvetési helyzetet, amelyben a politikai racionalitás rendre felülírta a fiskális fegyelmet. 

A választók rövid távú megnyugtatása mindig hálásabb feladat, mint a strukturális reformok végigvitele. Most viszont úgy tűnik, újabb számlát raktak elénk az asztalra.

A szakértői figyelmeztetés lényege egyszerű: a jelenlegi pálya fenntarthatatlan. A bevételi oldal nem hoz eleget, a kiadási oldal pedig politikailag érzékeny területeken dagad. Az állam egyszerre próbál bőkezű lenni és fegyelmezett – ez a kombináció ritkán működik hosszú távon. 

Az állam bőkezűsége leginkább saját magával szemben érhető tetten, az indokolatlan óriáskivetítő csak a jéghegy csúcsa, haszontalanabbul is költöttek már el Szlovákiában 400 000 eurót, de a megduplázott képviselői fizetések is a pofátlanság kategóriájába esnek, miközben évi több ezer eurót húznak ki a honatyák az állampolgárok zsebéből.

A kérdés tehát nem az, hogy szükség lesz-e további lépésekre, hanem az, hogy milyenekre. Adóemelés? Új különadók? A szociális juttatások további visszavágása? Állami beruházások halasztása? Mindegyik opciónak megvan a maga politikai ára. És mindegyiknek van egy közös tulajdonsága: valaki biztosan rosszul jár – a dolgozó ember.

A helyzet pikantériája, hogy a korábbi csomagokat is „elkerülhetetlennek” nevezték. Most bebizonyosodott, hogy azok csak részmegoldások voltak, hiszen a valódi megoldások, a ténlyeges reformok elmaradtak. A strukturális reformok – például a nyugdíjrendszer, az egészségügy vagy a közigazgatás mélyebb átalakítása – továbbra is kényes témák. Könnyebb egyszeri bevételt találni, mint tartós kiadáscsökkentést végrehajtani.

Egyszerűbb adót emelni és néhány (magyar vonatkozású) intézményt  – múzeumot, iskolát, szervezetet – beszántani, mint olyan fundamentumokhoz nyúlni, melyek több évtizedre meghatározzák az ország fiskális politikáját és az emberek életét.

A sajtótájékoztatókon persze rendre elhnagzik a bűvös mondat, hogy „a gazdasági növekedés majd megoldja”. Csakhogy a növekedés nem jön el varázspálca ütésre. Ha a költségvetés szerkezete nincs rendben, a többletbevétel is könnyen elolvad új vállalásokban, plána dilettáns, pazarló kormányzás idején.

A fiskális tanács üzenete tehát világos: vagy most lép a kormány nagyot, vagy később kényszerből fog még nagyobbat – ami már nemcsak az adófizető polgároknak fog fájni. A különbség csupán annyi, hogy az első esetben marad némi mozgástér, a másodikban viszont már a piacok és az uniós szabályok, netán a csődöt követően a Nemzetközi Valutaalap diktálnak.

A legcinikusabb olvasat szerint ez az egész nem más, mint Ficoék politikai időhúzásának vége. A kevésbé cinikus szerint őszinte szembenézés a számokkal. Egy biztos: 

a „nem lesz több megszorítás” típusú mondatok ideje lejárt. Most már az a kérdés, ki mondja ki először, hogy ami jön, az fájni fog – és nem kicsit.

És az ennél is nagyobb kérdés: ki lesz az, aki az állam gazdasági hibáit nem az állampolgárokon akarja majd elverni.