CSAK BÉKESSÉG LEGYEN!

Felvidék március 15-én 2026. márc. 19.

Kikitél-kikitél! 

- harsan élesen a cinege hangja a koratavaszi napsütésben, el sem akarja hinni, hogy mennyit szaladgált az idei zord télben a kiscipőért, de túlélte a havat és a fagyot, mert talált elég magot a falusi iskola udvarán kihelyezett madáretetőkben.

A gyerekek pici orrukat az ablakhoz nyomták az üvegre ragasztott téli díszek között, úgy figyelték a cinegék táncát a kopasz faágakon. A tanító néni engedte, hogy átjárja a lelküket a jócselekedet melegsége, aztán gyengéd szóval visszaterelte őket a tábla elé és elkezdődött a gyakorlás.

Teljes szívvel készültek márciusra, ahol érces hangú gitárkísérettel tervezték előadni, hogy "esküszünk, rabok tovább nem leszünk!"

Azon a vasárnap délelőtt sorban gyülekeztek a templom előtt a kicsik és a nagyok, a szívük felett ott virított a saját kézükkel készült tulipános kokárda.

Gyönyörűen csengenek a hangok a karzatról, megalapozva az ünnepség meghittségét, amely a szabadban folytatódott "ahogy kell".

Az ovisok zászlóerdőben szavalnak kórusban, a felnőttek lánglelkű költők verseit tolmácsolják, a falu vezetője az összefogásról, a kisközösség magyar megmaradásának fontosságáról szónokol, az iskolások zenés összeállításába bekapcsolódik az ünneplő közönség is, együtt zúg a Talpra magyar!

Koszorúk veszik körbe a kopjafát, pálcikás papírvirágok virítanak az első fűszálak között, szól a Himnusz aztán a taps.

Az utca másik oldalán már a helyi srácok gyülekeznek a kocsma teraszán, sporttáskákkal a vállaikon, ma idegenben kell begyűjteni a három pontot. 

Most, vagy soha!

Egy másik felvidéki faluban máshogyan néz ki ez a vasárnap...

Zúg a láncfűrész a vasárnapi csendben, harangszó helyett ezt a zajt kell hallgatni, de hát ez van. Magyar pap nincs ezért már a mise is elmarad, aki teheti keres máshol templomot, hogy anyanyelvén hallgathassa a szentírás szavait.

A faluban nincs se óvoda, se iskola már vagy negyven éve. Az öregek utáni üres házakat a távoli gyanús idegenek veszik meg, ki tudja milyen célból, mert egész évben a gaz veri fel az udvart. Lehet, hogy egyszer majd "naccsaládok" jönnek északról ide jól lakni...

A polgármester már rég nem magyar, mutatóban maradt egy-két képviselő az őslakosokból, de se Csemadok, se valamilyen egyesület nem működik, a kocsma is csak nyáron nyit ki, de az se hangos.

Csend van itt. Nem, ez nem vihar előtti csend, ez a végelgyengülés csendje, a halál előtti csend. 

Aki magyar fiatalként ide született, már nem itt tervezte a jövőjét, a szélrózsa minden irányába elindult, itthagyva csapot-papot, múltat s jövőt.

Itt már azt sem tudják, mi az, hogy Március 15. 

Itt nem vívták ki a saját magyar szabadságukat a helyiek. 

A saját sorsuk rabja lettek.

Kikitél helyett a magyar rendszámú kopott furgon éles hangszórója riasztja a kutyákat: vykupujeme sztaré zselezo! - hangzik Márcuis 15-én a forradalmi felhívás szlovákul, mert a "vállalkozó úr" az évek során megtapasztalta, hogy itt a magyart már nem értik.

"A magyar nyelvet nem érti senki

Nem érti senki

nem is akarja megtanulni!"

Ez itt a Szörényi helyzet...

Nos, kedves olvasó, ez a két látlelet a valóság.

Egy a gond: a láncszem mindig a leggyengébb szem erejétől függ.